"Anya, gyere, üljünk le lelkizni!", hívott Fanni pár hete. Majd elmesélte, hogy fáj a lelke, mert az egyik barátnője nem hajlandó játszani egy olyan kislánnyal, akit ő nagyon szeret.
Mint kiderült, a kiközösítést kezdeményező kislány kerek perec közölte Fannival, hogy válasszon: velük játszik vagy a másik kislánnyal.

"Anya, most mondd meg, hogy válasszak köztük? Miért nem lehet mindannyian békességben együtt játszani?", kérdezte szomorúan.
Tényleg, miért nem? Miért része a kiközösítés és csúfolódás szinte minden gyerekközösségnek? Ha visszagondolok, az én időmben is bevett szokás volt mindkettő, bár messze nem olyan mértékben, mint manapság.

A gyerekek olyan gonoszak tudnak lenni. Elég egy kis eltérés az átlagtól, és máris gúnyolódás céltáblájává válhat a kiszemelt áldozat.
Nekem szerencsém volt, a vezetéknevemen kívül - Kerékgyártó: gyerekgyártó - nem csúfoltak. Ismerek viszont olyat, akit a szemüvege, vékonysága vagy épp túlsúlya miatt bántottak rendszeresen.

A minap egy műsorban az iskolai zaklatásokról beszélt egy pszichológus. Elmondta, hogy a társukat zaklatók minden esetben maguk is súlyos lelki gondokkal küzdenek. A saját szerencsétlenségüket töltik ki a gyengébb társaikon, így próbálják magukat jobban érezni.
Nyelvtanárként sokat gondolkodtam azon, hogy egy nyelv szavai milyen szépen visszatükrözik az adott társadalom lelkivilágát. Az angol nyelvben például létezik egy kifejezés - "bully" - a társait rendszeresen zaklató és megfélemlítő gyerekre. A magyar nyelvben egyelőre nincs erre szavunk, de amit a mai iskolai zaklatásokról hallok, azok alapján csak idő kérdése, hogy nekünk is legyen erre egy önálló kifejezésünk.
Azon gondolkoztam, vajon mi változott meg az elmúlt 20 évben, amióta kijártam az iskolát?

Mi lehet az oka annak, hogy a gyerekek egyre durvábbak egymással?

Egyrészt, azt hiszem, a felgyorsult világ okolható a gyerekek között uralkodó áldatlan állapotokért. A szülők éjjel-nappal robotolnak és a gyerekeikre szinte egyáltalán nem jut idejük. A 7 perces családok korszakát éljük. Egy felmérés szerint ugyanis egy átlagos családban napi 7 perc figyelem jut egy gyerekre. A felnövekvő generáció érzelmileg elhanyagolt és a szeretethiányból adódó frusztrációját jobb híján a társain tölti ki.
Másrészt betódult a nyugati - különösen az amerikai - kultúra, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Ha belegondolok, szinte az összes amerikai iskolai életet bemutató film központi témája a menő diákok és a kiközösítettek között feszülő különbség.
Ezt tetézi, hogy a mai gyerekeknek szóló rajzfilmek és filmek tele vannak agresszióval.
Végül, de nem utolsósorban ott van az a fránya internet. Ami amennyire hasznos, annyira ártalmas is. Az internet bármit elbír, a közösségi oldalakon bárkit meg lehet alázni, anélkül, hogy a szemébe kéne nézni.

Olvasd el ezt is: Kiből lesz a netes zaklató?

Szülőként hatalmas a felelősségünk. Rajtunk múlik, milyen lesz az eljövendő társadalom.

Olyan, ahol a gyerekek rettegésben élnek és tizenévesek végső elkeseredésükben öngyilkosságot követnek el? Vagy észbe kapunk és időben megállítjuk ezt a szörnyű folyamatot?

Fannit a kezdetektől fogva az elfogadásra tanítjuk. Kisgyerekként egyáltalán nem zavarták a testi/értelmi fogyatékkal élő társai, boldogan eljátszott velük. Most viszont már abban a korban van, hogy észreveszi és időnként megijeszti, ha valaki más. Ezért sokat beszélgetünk arról, hogy a fogyatékossággal élő emberek ugyanolyan jók, mint az ép társaik. Szeretném, ha megtanulna a lelkével látni és nem a testi adottságai alapján ítélné meg az embereket.

Hogyan segíthetsz gyermekednek, ha ő a csúfolódás áldozata? >> Segítség, utálják a gyerekem! - mit lehet tenni a kiközösítés ellen? 

Forrás: Lányomnak az életről
Indexkép: pxhere