Először Aleem édesanyja tűnt fel. Fiatal, látszólag nagyon csinos nő hosszú fekete lepelben. Mint utánanéztem, úgy hívják, hidzsáb. A gyerekeink osztálytársak voltak, mi egy házban laktunk, de nem volt köztünk semmi kapcsolat. Gyorsan haladt az utcán, a szemkontaktust kerülte, végül is nem kell köszönnünk, nem ismertük egymást.

2015 őszén költöztünk ki Magyarországról ebbe a folyamatosan esős és hűvös brit nagyvárosba. Minden furcsa volt, idegen, rossz volt itt, még az akcentust sem értettem, pedig addig azt hittem, beszélek angolul. Otthon tombolt a menekültválság, itt tele az utca mindenféle nációból érkezett emberekkel, és én nem tudtam, haragudjak-e, amiért megszállják Európát, vagy sajnáljam ezeket a szegény bebugyolált asszonyokat, akiket nyilvánvalóan mind bántalmaz otthon a férjük. Olvastam, hogy „náluk” ez így szokás.

A gyerekek tavasszal egyre többet kezdtek együtt biciklizni a ház előtt. Én vigyáztam rájuk és Aleem apukája, aki alig köszönt. Annyira kínos volt a helyzet, hogy utánaolvastam ennek is, és megtudtam, hogy nála ez a tisztelet jele. A muszlim férfiak nem beszélgetnek idegen nőkkel, vagy ha igen, akkor nem tartják őket túl sokra. Igyekeztem feldolgozni, de nagyon furcsa volt.

A gyerekek számára azonban a különbség magától értetődő volt. Megállapították, megjegyezték, és nem beszéltek róla többet. Te mecsetbe jársz, én gyülibe, a te mamád hidzsábot hord, az enyém szűzpecsenyét süt. Aleem és a kisöccse, Mohammed azért esznek jégkrémet egész nap, mert Ramadánkor az anyukájuk nem főz ebédet. „Anya, Ramadánozzunk mi is, tök jó!”

Végül persze, ahogyan ez lenni szokott, a felnőttek között is megtört a jég. Egyik nap kijött Suhaila, Aleem édesanyja, és kérdezett valamit az iskolával kapcsolatban. Estébe nyúlóan beszélgettünk. Azt hiszem, mindkettőnk számára lenyűgöző élmény volt, hogy sokkal több dolog köt össze minket, mint amennyi elválaszt. Mindkettőnknek fontos Isten, csak máshogy hívjuk. A gyerekeinkkel kapcsolatban ugyanazok a nevelési problémák lépnek fel. Mindketten le akarunk dobni pár kilót. És mindketten nagyon vágytunk haza.

Hozhat még az élet érdekes dolgokat, de az azt hiszem, szinte biztosra mondható, hogy Aleem és Áron többet soha nem találkoznak. Hétévesek, két évet töltöttek együtt. Vajon ez az idő elég volt arra, hogy megszokják azt, hogy senkit nem ítélünk meg a vallása és a bőrszíne alapján? Hogy a különbségektől ne féljenek, hanem a világ sokszínűsége részének tekintsék, és inkább arra figyeljenek, ami összeköt?
Aleem már Líbiában van, hamarosan, reméljük, Áron is visszajön Magyarországra. Egyik ország sem a toleranciájáról híres (bár nyilván nem akarom a kettőt egy lapon említeni, nem ugyanaz.) Az, hogy otthon gyanakvással fogadunk mindenkit, aki más, nem valamiféle genetikai vagy kulturális sajátosságból fakad, pusztán abból, hogy nem vagyunk hozzászokva. Ők hozzászoktak, kérdés, nem váltak-e el túl fiatalon ahhoz, hogy a személyiségük részéve váljon az elfogadás.

„Mikor fogom elfelejteni Aleemet?” – kérdezte a fiam az elutazásuk napján. „Nem fogod, ahhoz már nagy vagy” – feleltem. Gondoltam, beszélgetek vele a kultúrák közti különbségről, és az elfogadásról, hogy amit a barátság alatt tanult, tudatosuljon benne, de nem értette, mit akarok. Milyen különbségekről beszélek? Ő nem vett észre semmit. Az egyetlen, amiben Aleem más, mint ő, hogy átmehet egyedül az úttesten.

Az pedig, hogy Aleem elutazása óta a harmadikon lakó fekete kislány jár hozzánk játszani minden nap, ezek után fel sem tűnik. Azért mégis van, ami jó itt.

Fotó: abeer_almshrafi / pixabay