Neveljünk ésszerűen

De vajon hogyan lehet megtartani az egyensúlyt? Ha barátként neveljük gyermekünket, hol marad a tisztelet? Ha szülőként, hol marad a barátság? Találó kérdések, melyek roppant nehéz választ találni, hiszen ha a gyermek rosszalkodik, valahogyan meg kell nevelni, de ha már kamaszodik, a szülőnek is meg kell tanulnia, hogy gyermeke lassan felnőtté válik, el kell engednie, s mindössze csekély mértékben szólhat majd bele gyermeke életébe.

Amikor még pici…

Talán ekkor jut a leghálátlanabb szerepe a szülőre. Gyermekét szeretné már idejében rászoktatni, mit tehet, és mit nem. Ebben az előadásban sokszor a nagyszülők játsszák a megmentő szerepét, a szülők pedig a gondatlan, felelőtlen gonosztevők.
Hiszen ha rászólnak a gyermekre, hogy ezt vagy azt ne tegye, kitör a hiszti, és a nagyszülők (keresztbehúzva ezzel a szülők „hagyni kell, akkor leszokik a hisztiről” számítását) magukhoz ölelik és vigasztalják a kicsit. És a gyermek ebből megint csak azt tanulja meg, ha hisztizik, a nagyi majd foglalkozik vele. Nagyjából 3-4 éves korig még a szülőé a „falkavezér” szerep, a gyerek szót fogad.

Amikor már beszél…és az óvodai évek

Mondanom sem kell, a gyerek azt ismétli, amit a közvetlen környezetétől hall, s nincs tekintettel arra, hol, és kinek mondja. Számára a szülő az elsődleges mintakép. Az óvodai évek megkezdésével némileg változik a felállás. Általában az óvodában ismétli a szülei szófordulatait, otthon pedig szüleit rémiszti halálra az óvodában hallottakkal.
Semmi esetre se próbálkozzunk zsarolással, vagy fenyegetéssel. A legjobb megoldás, ha megértetjük a kicsivel, hogy a többi gyerek más családban, más környezetben él. Ha olyan szavakat hall (káromkodás), melyeket nem szabadna használnia, értessük meg vele, miért helytelen, ha valaki így beszél.

Az óvoda a legalkalmasabb hely arra, hogy a gyermek megtanuljon alkalmazkodni a közösséghez, ugyanakkor azt is megértse, nem szabad vakon követnie társait. A nevelés célja nem csupán az, hogy egy helyes értékrenddel rendelkező felnőtt váljék a gyermekből, hanem, hogy szüleivel is megtalálja a közös hangnemet. Nem szabad végletekbe bonyolódni, a túlzott tiltás, de a teljes engedés sem helyes megoldás. A gyermeknek meg kell értenie, hogy szülei tapasztaltabbak, s csupán segítik előrelépni az élet rögös útján.

Tiltás, kiabálás, féltés

Már kutatásokkal is igazolták, hogy a gyermekek többsége több tiltásban és szidásban részesül, mint amennyi dicséretet kap. A gyermek szidalmazása egy idő után semmit nem ér, a dicséret azonban annál többet. Ha a gyermek megtanulja, hogy minden jó cselekedetért valami jót kap (a szülők büszkén csillogó szemét és ölelését), akkor energiáját szívesebben fordítja ilyen dolgokra.
A kiabálás szintén nem jó megoldás. Persze a szülőknél időnként „kiborul a bili” és hatalmas kiabálásba kezdenek, ezt semmiképpen nem szabad rendszeresíteni. A gyermekekre könnyen átragad a felnőttek hangulata, és mivel ők szolgáltatják az elsődleges mintát, ne csodálkozzunk, ha egy idő után az apróság is visszakiabál…Legyen szó tiltásról, pofonról vagy kiabálásról, ebből a gyermek nem érti meg, miért dühösek szülei. Kétségtelenül nehéz feladat (főleg több gyermek mellett) állandóan nyugodtan viselkedni, de soha ne felejtsük el elmagyarázni, miért helytelen, amit tesz.
Persze a széltől is óvó, dédelgető magatartás is éppen ilyen káros lehet. Egy gyermeknek is kell hagyni szabad teret, ahol kibontakozhat, önállóan cselekedhet, s megtanulja mit jelent a felelősség. Ha nem ő nyer a jelmezbálon, ne árasszuk el kárpótlásul mindenféle földi jóval, hiszen veszíteni is tudni kell. Ha ezt gyermekkorban nem tanulja meg, felnőtt korában akár komoly lelki sérüléseket is okozhat.

A jó szülő

Senki sem tud biztos receptet arra, milyen a jó szülő. Mert minden gyermek más és más, egyénenként különböző nevelést igényelnek. A legfontosabb, hogy a szülő tudatosítsa magában, mit szeretne elérni, s ne térjen el céljától. Ha gyermekét már kis korban meg szeretné tanítani a helyes táplálkozásra, véletlenül se hagyja, hogy a nagymamák eltérítsék céljától.
És persze elengedhetetlen az arany középút megtalálása. A gyermeknek is szüksége van szabadságra, saját térre és önállóságra ahhoz, hogy felnőtt korában is megállja a helyét. Ugyanakkor az ide vezető úton mindig szülei őrködő tekintete kíséri, nem akadályozva, inkább segítve abban, hogy egészséges, talpraesett felnőtté váljon.