Mikor jön a kistesó? Közöd?

Tóth Adorján - 2017-06-20
Nos, azt hiszem, most kell szót emelnem! Emberek, hahó! Hagyjatok már minket megélni a pillanatainkat! A kapcsolatunk elején az volt a kérdés, hogy mikor lesz eljegyzés? Az eljegyzés után, hogy mikor lesz az esküvő? Az esküvő után, hogy mikor jön a "kis trónörökös"? Majd, körülbelül tíz perccel a kislányunk megszületése után, hogy:
- Na, és mikor jön a kistesó? 
Mikor jön a kistesó? Közöd?

Oké, lehet, hogy most túlzok kicsit, de ilyen alapon mi lesz a következő kérdés? Hogy használunk-e óvszert, vagy megszakítással védekezünk?

Először is, ha tudnod kell a választ a fenti kérdésre - mármint nem a védekezésről -, valószínűleg úgyis tudod. Ha pedig nem tudod – és tételezzük fel, hogy ezért kérdezed: felmerült esetleg benned, hogy nem véletlenül nem tudod? Annál is inkább, mert elég sok oka lehet. Lehet elég prózai is (még nem gondolkoztunk rajta, nincs annyi pénzünk), de lehet olyan is, amihez meg aztán – már elnézést -, de semmi közöd (nem sikerül, orvosi-egészségügyi problémák).
De ha mindenképp meg is KELL tudnod, legalább figyelj az időzítésre! Egy éppen egy heroikus vajúdáson átesett, majd a szülés közben szerzett különböző „harci sebek”-től lábadozó anyuka szerinted mikor fog a kistestvér-kérdésre mást mondani, mint hogy SOHA?

Szóval, mielőtt a fentieket megkérdezed, kérlek, gondolkozz egy kicsit előtte! Lehet, hogy darázsfészekbe tenyerelsz, vagy sebeket tépsz fel. Légy kicsit tapintatosabb! És ha az eddigiek ellenére még mindig szeretnél rákérdezni, akkor semmibe nem telik a kérdés után hozzátenni valami ilyesmit: "Persze, csak ha nem vagyok túl indiszkrét."

Na de hagyjuk is az általánosságokat, beszéljünk konkrétumokról. Elmesélem, hogy egy édespicitündérkirálylány, Kála Johanna boldog apukájaként, szüleiként, miért nem akarok, akarunk kistesót?
 

Virítsd a lóvét!

Pénz. Bárki bármit is mond, legalább valamelyest stabil anyagi alapok nélkül felelőtlenségnek tartom az (újabb) gyerekvállalást. S bár a stabil anyagi alap összegszerűsítve mindenkinél más és más lehet, legyen annyi elég, hogy most még építkezni szeretnénk. Szeretnénk erősebb alapokat és akár egy nagyobb lakásba, házba is költözni. És végül, szeretnénk biztosak lenni abban, hogy a kislányunknak amellett is gyűlik a pénze a későbbi életéhez, hogy közben mi sem „nélkülözünk”.

Fotó: geralt / pixabay


Idő

A nélkülözés persze nem azt jelenti, hogy a kislány miatt éheznénk. Hanem, van itt egy igen fontos fogalom, az úgynevezett énidő. Ez lényegében a saját fizikai és lelki szükségletünk kielégítésére szánt időt jelenti. (Igen, nekünk, férfiaknak is kell ilyen!) Mivel pedig a fent említett anyagiak nem korlátlanok, és mivel a gyermek meg állandó készenlétet igényel, priorizálni kell, hogy mikor mivel foglalkozzunk.

Tegyük fel magunknak a következő kérdéseket! Hol van az előírva, hogy szülőként ne mehessünk többet nyaralni? Hol van az előírva, hogy ne tudjunk kicsit pihenni, akár gyerek nélkül is? Miért ne tölthetnénk együtt időt a feleségemmel, csak úgy? Miért ne vihetném el randizni őt? Most már soha sem olvashatok el egy könyvet úgy, hogy közben ne kelljen attól tartanom, hogy a csimota épp milyen válogatott módon végzi ki a telefonom vagy a távirányítót?

Egyebekben még talán ez a pont az, amely a legmegrendítőbb változást hozta az életünkbe. Hogy sokszor semmire sem lesz, vagy „nem úgy” lesz időnk. Mert azt ki lehet számolni, meg lehet becsülni, hogy egy gyerek körülbelül mennyi anyagi ráfordítást követel meg. Ezt viszonylag könnyű elfogadni és beilleszteni a mindennapi fogalomrendszerünkbe, hiszen mindannyian egy számok uralta világban élünk. Ugyanakkor, mióta kijöttünk a legutóbbi padban ülős iskolánkból, még a munkahelyünk is viszonylag kiszámíthatóan vett el a szabadidőnkből. Nem úgy a gyermek! A feleségem, ha egy tíz pontból álló tennivaló listából négyet-ötöt meg tud csinálni egy nap, már követeli a bajnokok reggelijét! (Tegyük hozzá: tök jogosan.)
 

Önmegvalósítás

Önző lennék? Vállalom – bár nem hívnám így. Nem kell sokat keresgélni a témában, hogy láthassuk: a szülők - főleg az, aki otthon van a babával, és ez jellemzően az anyuka -, néhány hónap után kifejezetten éhezik és szomjazzák a felnőtt társaságot. Mondok egy példát.

Amikor én vagyok a kicsivel (most nyolc hónapos), sokszor kérdezem, hogy "De hát mit csináljak vele?"
Ha én akarnék értelmet adni a játéknak azt ő nem élvezné – de nem is akarok amúgy. Ha viszont őt követem, néhány perc alatt úgy érzem, hogy összesen az a két IQ-m marad meg, ami arra elég, hogy ne pisiljek a sarokba.
Ezzel persze nem a gyereket akarom a viccbéli baromfiak szintjére tenni! Mindössze annyit jelent, hogy hatalmas szakadék van az ő kis lelkivilága, és egy felnőtt gondolatvilága között. Ehhez nagyon nehéz adaptálódni, és negyed óránként váltani felnőttből gyerekre, és vissza. Nincs rá jobb szó: nagyon megterhelő.

Hihetetlen csodálattal is vagyok a feleségem felé. Sokat vagyok a kislányunkkal, és kiveszem a részem minden téren a nevelésében és gondozásában is. Mégis, vannak helyzetek, amiket egyszerűen nem lennék képes azzal a türelemmel és kitartással, olyan magas szinten csinálni és megoldani, mint ahogyan ő teszi.
Pedig látom rajta, hogy hiányzik neki a munka, az anyagi és szakmai sikerélmények és visszajelzések. Erőn felül ki is veszi a részét a saját márkánk építésében is. De amikor épp belelendülne, amikor épp megszállja az ihlet… akkor megint életbe lép az idő tényező, a kisbaba-ismeretlen, a csecsemű együttható,  a bébi mutató, a kislányunk-féle határozatlansági reláció, a hanghatásokkal felturbózott Kála Johanna koefficiens… és akkor a dolgozó nőből, az üzletasszonyból azonnal újra át kell alakulnia gyengéd és törődő anyává.
Működik ez így. Csak marha nehéz.

Az önmegvalósítás egyébként számunkra jelenleg két fő irányt jelent: a tanulást és a saját vállalkozásokat. Mindkettő időigényes és költséges elfoglaltság. Egyiket sem lehet komolyan csinálni úgy, hogy állandó gyerekzsivaj van és nincs összesen legalább napi 4-5 óránk feszített, fókuszált figyelemre.
 

Jó testvéri iszony

Na, ez a pont olyan, hogy ha eddig nem átkozott ki senki, akkor majd most biztos lesz olyan, aki ki fog. Ugyanis, sokan vallják azt, hogy a gyereknek a legnagyobb ajándék, amit adhatunk mi, szülők, egy testvér. Kérdem én: erről megkérdezte már bárki is a gyerekeket?

Fotó: AdinaVoicu / pixabay

Nem a nagy testvér féltékenységére gondolok, aki a kistesó miatt bizony tényleg háttérbe szorul egy időre. Hanem arra, hogy mi van, ha teljesen más világ a két gyerek? Mi van, ha az egyik tudatos kis gyűjtögető, a másik még a nagy testvéréét is feléli – mondjuk a csokikat? Ha az egyik szorgalmas, jó tanuló, a másik meg kifejezetten nem szabályra tartó? Hogy kerülöd el, hogy a nagy ne legyen bezzeg gyerek, a másik meg ne legyen mindig a másik árnyékában? Hogyan érteted meg a naggyal, hogy azért kell tűrnie az öccsével vagy húgával szemben, mert ő „még kicsi”, amikor a nagyobbik is még gyerek? És hogyan tudod elkerülni, hogy ne legyen ebből lelki sérülése is akár?

Nem egy fórumon olvastam, hogy sokan nagy testvérként mást se kívántak, csak hogy bár egykék lennének, vagy legalábbis azt, hogy egyedül lehessenek. (Sőt, egy időben nekem olyanom is volt, hogy gyereket se akartam, hogy nehogy olyan legyen, mint valamely testvérem.) Különösen elgondolkodtatóak ezek akkor, ha mindkét fél, mindkét szülő esetén inog az a fene nagy testvéri szeretet és összetartás. Na, most akkor? Még így is tutira a legszebb ajándék, amit adhatok a gyerekemnek, egy testvér?

Nem mellesleg, ha ez így is lenne – de nincs! -, melyik lelkes kérdező fogja majd megteremteni hozzá a fent már taglalt egyéb feltételeket? Ki jön majd még egy szobát építeni? Ki fogja kifizetni a munkásokat, és végül, ki fog majd eljönni bébiszitterkedni, amíg mi kicsit pihennénk vagy dolgoznánk? No, talán kicsit elkapott az indulat. Evezzünk vissza békésebb vizekre.
 

Egyebek

Lehetne még sorolni jó pár olyan logikus észérvet, ami miatt nem szeretnénk (még?) kistesót. A lényeg, hogy szeretnénk egy kicsit kevesebbet alkalmazkodni. Hisszük, hogy egy értelmes ponting akár egy háziállat is nagyon jó hatással lehet egy kisgyerekre, a szocializálódás terén is - ha épp ez lenne az érv.
Nagyon nem gondoljuk, hogy a kistestvér egyfajta kötelezettség lenne, így hát nem is úgy állunk hozzá. Ezen túl, azt sem szeretnénk, ha esetleg Kála Johanna akarva-akaratlanul is gyerekcsősszé válna – elvéve ez által tőle a gyerekkora egy részét.

És úgy egyáltalán, pont ez az írás a legjobb bizonyíték arra, hogy miért elég modortalan erről faggatni valakit. Mert, így a végére érve kicsit úgy érzem, mintha magyarázkodnék, magyarázkodnom kellene. Holott... Csupán arról van szó, hogy mi, akik szerencsére semmi „extra” gonddal nem küzdünk, mi sem szívesen magyarázzuk el ki tudja, hányadszor, hogy miért döntünk úgy, ahogy.

Nem mellesleg ez csak egy aktuális vélemény, ami még változhat is. Mert akit egyszer megcsapott a baba illat, az valahol mindig függő marad. Ha érted, hogy értem.

Indexkép: Unsplash / PEXELS

Közösségi hozzászólások:
Copyright © 2004-2019. CsaládiNet. All rights reserved - minden jog fenntartva.