Megállapodásokkal kapcsolatos problémák

A fiataloktól érkező panaszok széles skáláján egy külön csoport az, ami az ésszerű, fegyelmezett működéssel kapcsolatos. Az Anyuval nehéz egyeztetni – panaszolják időről időre –, a megállapodásokat nem tartja be, akármit mond, egészen biztos, hogy késik, semmi sem úgy lesz végül, ahogy megbeszéltük. „Az anyu bejelentkezik a zsúrba, de negyven percet késik, aztán megsértődik, hogy nem vártuk meg a gyertyákkal…” – szól a panasz.

Ide tartozik még a gyakorlati kompetenciák hiánya: azok az esetek, ahol Anyu/Apu nem tud bankkártyát használni; nem tanulta meg az internetet; nem mer Pesten közlekedni; nem vezet autót; vezet autót, de nem merjük mellé beültetni a gyereket…

A dolog gyakorlati síkján azt látjuk: nehéz így kapcsolódni a szülőhöz, akár segítség, együttműködés, akár puszta társas együttlét formájában. Ebben az életszakaszban és ebben a tekintetben is akkor vagyok jó szülő, ha megadom neki, amire itt és most szüksége van tőlem. Ebben az esetben egy olyan szülőt, akire időskorában is felnézhet, aki ekkor is példaadóan formálja meg a szerepét. Jó, ha a szülő vállalhatóan, méltósággal, összeszedetten, korához képest ruganyosan old meg helyzeteket. Nekünk magunknak is izgalmas kihívás, hogyan tudunk egyszerre képviselni nemes alapértékeket és a frissességet.

Nem lehetetlen, de nem is könnyű felnézni a szülőre, ha ő saját magát kicsinyíti azáltal, hogy kudarcot vall olyan felnőtt működésekben, mint a pontosság, az összeszedettség vagy a szavatartás. Valójában gyerekeink az első perctől azt szeretnék megélni: a szülőm ügyes, erős, és ura a helyzetnek. Jó lenne, ha mi szülők ezt minél tovább meg tudnánk adni nekik és csak akkor kezdenénk rájuk támaszkodni, amikor már igazán indokolt. A gyermeknek a legnagyobb fájdalom látni, ahogy a szülő elveszíti méltóságát – nekünk magunknak is jó érzés, ha ezt megőrizzük, ameddig csak lehet.

Határsértés és dominancia

Hasonlóan a szülő fegyelmezettségéről és felnőttségéről szó, amikor határsértésekről mesélnek harmincasok, negyvenesek: hogy az Anyu kéretlenül belenyúl a privátszférába és látszólag nem érzékeli, vagy nem veszi tekintetbe, hol húzódnak fontos határok. Átrendez dolgokat a háztartásban, áthajtogatja a ruhákat a szekrényben; átjön és beszélgetés helyett kényszeres takarításba kezd; beleavatkozik a fiatalok életvitelébe; önhatalmúlag felülírja, amit kérnek tőle. Van, aki az unoka kapcsán formál jogot a szülői szerep egy részére, mintha ő hozhatna meg bizonyos döntéseket: hova járjon a kisgyerek iskolába, milyen autót vegyenek a fiatalok. „Otthagytuk neki előkészítve Rozi pépjét, de ő eldöntötte, hogy most már ideje, hogy darabosat egyen, és szerinte mi túlparázzuk ezt a dolgot, úgyhogy arra mentünk haza, hogy…” Az is előfordul, hogy a nagyszülő felhatalmazás nélkül kiveszi a fiatalok kezéből a szülői feladatot, pl. titokban elviszi a kicsit a saját maga választotta orvoshoz, természetgyógyászhoz – még a kisgyermeknek sem biztos, hogy jót tesz ezzel, de de a fiatalokhoz fűződő viszonyában bizonyosan döntő csapást mér a kapcsolat bizalmi bázisára – és a fiatal anyuka anyaságára is.

Határtisztelet és a „felnőttségi bizonyítvány”

A határsértésekben pedig már benne rejlik a dominancia problémája is - hogy az Anyu úgy érzi, neki szülőségénél fogva előjogai vannak: birtokolhat, dönthet, felülbírálhat. A „gyerekek” (akik adott esetben harminc-negyven körüli, felelős állást betöltő felnőttek) még nem tudják, hogyan kell – teszem azt – háztartást vezetni, ezért példát állítok és megmutatom, hogyan kell ezt igazából jól csinálni. Átrendeztem a konyhaszekrényt, mert nekem van egy negyven éve bevált rendszerem, ami sokkal jobb, mint ez az összevisszaság itt.

Az a hiedelem lapul itt meg: „amíg élek, addig az anyja leszek, ő pedig a gyerekem, ezért bejárásom van az életébe”. A fiatalok pedig azt éreznék természetesnek, ha már serdülőkoruk kezdetén megkapták volna szüleiktől a határtiszteletet, annak vége felé pedig a „felnőttségi bizonyítványt”. Ez utóbbi azt jelenti: ugyanúgy tiszteletben tartom a határaidat, jogaidat, autonómiádat, mint bárki más felnőtt emberét. Udvarias leszek, tisztelettudó leszek, engedélyt kérek, nem hiszem azt, hogy azért fel lennék mentve határtiszteletből vagy tapintatból, mert a szülőd vagyok. Valójában ugyanis a fiatal felnőtt ugyanazt a tiszteletet és udvariasságot érzi helyénvalónak a családtagjaitól, mint bárki mástól.

Nem kérdés, hogy a szülőnek lehetnek jogosultságai, még egészen különleges jogosultságai is, feltéve, hogy ezek kölcsönös és önkéntes megállapodáson alapulnak és az a megállapodás be is van tartva. Lehet kulcsa Anyunak/Apunak a fiatalok lakásához, bejárhat, ott alhat, bármi működhet – de csak ha ezt tisztán, mindkét fél igényeinek megfelelően leegyeztették, és ha tudni lehet, hogy a szülő soha nem fog visszaélni azzal a joggal, amit kapott. Ha a fiatalok nagyon leterheltek és Anyu azzal tud legtöbbet segíteni, hogy főz, és koradélután átviszi a kaját és leteszi a konyhapultra, akkor ez egy csodás együttműködés. De ha a fiatalok azt kérik, hogy ennyi legyen és ne több, akkor nem jó, ha Anyu vérszemet kap és kitakarít a hálószobában, ahol… Bizony, ezt is az a bizonyos bizalmi tőke szenvedi meg.

Kétes értékű mentségek

Ilyenkor szokás azt mondani, hogy „én csak segíteni akartam.” Rosszhírű mondat ez, határsértések és szerződésszegések, kéretlen tanácsok és lekezelő megjegyzések mentegetésére próbál szolgálni – vajmi kevés sikerrel. Tartózkodjunk tőle! A határsértés, a szerződésszegés az marad, ami, és az érintettek meg is teszik ellene az óvintézkedéseket: távolságot teremtenek, határokat állítanak, körülbástyázzák magukat.  

Mindennapi életünk szerződései

Felnőttek vagyunk. Mindennapi életünk gerince az együttműködés: a házastársunkkal, munkatársakkal, gyerekekkel, szomszédokkal, hatóságokkal. Az együttműködésünket pedig a megállapodásaink, más szóval szerződéseink szabályozzák. Nem csak az írottak: éppily fontosak a mindennapi élet mikro-szerződései. Mikro-szerződés az, ha felveted: „Én elszaladok bevásárolni, addig kiteregetnél?”, a partnered pedig azt feleli (meggyőzőn, és a szemében is ezt látod): „Hogyne, szívesen.”

Szerződés az, ha felhív a barátnőm és megkérdezi: „Szia, jókor? Mondhatom?” És én azt felelem, „Jókor, minden oké, hallgatlak”. És mennyire más, mint ha csak felhív és mondja…
Szerződés az, ha megkérdezzük a fiatalokat: hogy legyen a karácsony? És ők azt felelik: „Anyukám, szenteste itthon maradnánk a gyerekekkel, hozzád jönnénk 26-án, a férjem szüleihez meg újévkor, jó?” És te erre azt feleled: „Persze, várlak szeretettel 26-án. Mit főzzek, mit ne főzzek?”

Mindennapi életünket szerződések tartják mederben, és a gyermekünkkel fennálló viszonyt is csak akkor tudjuk jól működtetni, ha ezeket a szerződéseket gondosan, megfontoltan, átgondoltan kötjük meg és aztán betartjuk. Ha mégsem sikerült betartani, okosan-kedvesen beszéljük át, hol csúszott el, hogy tudunk legközelebb ügyesebbek lenni.

Ennek is két egymással összejátszó szintje van. Gyakorlati szinten a pontos szerződés és kivitelezés könnyíti meg a kapcsolattartást, és a lelke mélyén is akkor tud jó érzéssel gondolni ránk a gyermekünk, ha ép működésű, stabil felnőttnek láthatja a saját szüleit. Olyannak, aki kezelni tudja a hétköznapi élet tényeit, ügyeit, intézményeit, technikáit, aki elboldogul a világban. Akinek adhatok a szavára, mert amit mond, az biztos úgy lesz; ha azt mondta, elintézi, akkor azt elintézettnek vehetem. Így könnyebben tud támaszkodni ránk, és könnyebben tud becsülni.

Ezért fontos, hogy légy korrekt, pontos és megbízható! Ha a gyermeked azt kéri, hogy ¾ 4-re légy ott, mert négykor muszáj elindulnia a kislánnyal balettra, hogy út közben még felvehesse az akármit akárhol (vagy bármely más logisztikai bűvészmutatvány) – akkor tényleg légy ott ¾ 4-re, vagy inkább pár perccel korábban. Esetleg írj egy üzenetet már félkor, és nyugtasd meg: „úton vagyok, háromnegyedre ott leszek, készülődhetsz.” Az sem baj, ha rákérdezünk: „Mire figyeljek, amíg odavagy? Ha megnyugtat, írd ki!”

A derékhad terhei

A harmincas-negyvenes fiatalok nemzedéke, a derékhad nagyon keményen küzd. Ők most vannak kint a frontvonalban, és nem is egy, hanem három-négy fronton. A derékhad az a korosztály, aki dolgozik, adót fizet, eltartja a nyugdíjasokat és a gyerekeket; a derékhad tanul, képződik, karriert épít; a derékhad értéket teremt, ingatlant vásárol, bővít, épít, vállalkozást próbál felépíteni, megszilárdítani; emellett gyerekeket nevel, igyekszik mindegyikre figyelni, közben szülőként jelen van az óvodai, iskolai körben; eközben esetleg társadalmi szerepet is kell vállalnia, és mindemellett esetleg megpróbál fenntartani valamilyen hobbit, sportot, baráti kört, kulturális életet, eljutni koncertre, színházba… Mindeközben valahogy a párkapcsolatát, a család alapját is próbálná karban tartani… Ebben a nagyon feszes mozaikban kaphat szerepet a fiatal felnőtt szülője, létfontosságú segítőként. Anyaságunk, apaságunk része, hogy ebben a szakaszban így álljunk helyt. Ha helyet csinálunk a szívünkben a gyermekünk új, mai életének, akkor a helyünket is megtaláljuk benne.

A szülő az elsőszámú szövetséges

Amikor kicsik voltak, természetesnek vettünk, hogy a bajban mellettük állunk, ha beteg, ápoljuk, gondjaiban támogatjuk. Megható és megtisztelő, hogy sokan fiatal felnőtt korukban is ugyanígy tekintenek a szüleikre és ugyanezt várják tőlük. Ebben az értelemben valóban elmondható, hogy amíg élünk, szülők maradunk: hogy a gyermekünk számíthasson ránk. Ha a felnőtt gyerekem lázas, és a három kisgyereke is lázas, akkor az a dolgom (már amennyire saját erőm és körülményeim engedik, és amennyire a lányom kéri és elfogadja), hogy szó nélkül vásároljak, főzzek, rendelkezésre álljak, rájuk nézzek – kétséget kizáróan legyek jó szövetséges.

Ha a gyerekem házasságát már csak a szentlélek tartja össze, mert stresszesen rohangál mind a két fiatal, akkor nem az a dolgom, hogy még én is figyelemért esedezve jelenjek meg az életükben,  hanem hogy kitaláljak valami nagyon tuti dolgot az unokáimnak, hogy apjuk-anyjuk elmehessen turbékolni lehetőleg az ország legtúlsó csücskébe, ahol napi 1 db, kurta sms-ben tudatom velük, hogy minden rendben, Rozika szépet kakilt és Bence hajót épített nagyapjával, fénykép mellékelve (a hajóról inkább, nem a kakiról).

Segíts jól!

A jól megkötött szerződés az egyik kulcsa, hogy megtaláljuk a helyünket a gyermekünk életében, akár van már családja, akár nincs. Fájó és fölösleges veszteséget élnek meg a fiatalok, amikor a szülő rendelkezésre áll ugyan, de rosszul segít és az istennek sem lehet elérni, hogy jól segítsen: Ez azt jelenti, hogy azt adja, amire szükség van; akkor, amikor szükség van rá; úgy, ahogyan tényleg segít. És jelenti azt is, hogy ne adja azt, amire nincs szükség, ami csak nyűg. Ha pedig a fiatalok próbálják pontosítani, hogy mi lenne a jó segítség, akkor ne megsértődjön, hanem tudjon okosan egyeztetni és meghallja, hogy mindez az ő érdekét is szolgálja.

Nem jó segítés, ha Anyu nagytakarítást rendez az egyetemista szobájában vizsgaidőszak kellős közepén. Nem jó segítés, ha bébiszittelés örvén a gyereket leülteti a képernyő elé, és amíg a kicsi „mesét néz”, addig rendbe rakja a ruhás szekrényt, darabonként áthajtogatva, végigfogdosva a család ruhadarabjait, alsóneműjét. (Egyébként is erős szépítés „mesének” nevezni azt, ami három-négy éves kisgyerekek képernyőről néznek – eleve nem kellene ekkorka gyermeket képernyőhöz szoktatni. Mese az, amit ölbe bújva, könyvből olvasva, a szülő/nagyszülő kedves hangján kap a gyermek, ami a közelségünkkel társul, amit olyan lassan olvashatunk, mesélhetünk, ahogy neki tetszik, amibe belekérdezhet, amit tudunk kommentálni, megvitatni, lereagálni; ahol visszamehet a kedvenc soraihoz, felteheti a kérdéseit, válaszokat kaphat, érzéseit kifejezheti… Mese az, ahol nevelés történik, nem az, ahol elhanyagolás.)

Mivel segítek igazán?

A segítés kapcsán nagyon egyszerű a dolgunk – legjobb talán, ha kérdezünk. Érdemes megtudni, hogy mivel segítünk úgy, hogy az hiánypótló legyen, megoldjon valós problémákat, érezhetően segítsen valamelyik családtagnak vagy az egész rendszernek. Figyeljünk oda, kérdezzünk, egyeztessünk, logikázzuk ki, mi a legjobb megoldás – aztán tartsuk be a megállapodást. Ne vessük meg, bármit kérnek is – ha két évig csak az a dolgom, hogy a kisunokámat hazavigyem a busszal, akkor bizony esélyt kaptam, hogy nagyon sokat adjak annak a kisgyereknek. Ha pozitívan élem meg és formálom meg ezt a dolgot, akkor ő jó eséllyel még felnőtt korában is emlékezni fog rá, ahogy ültünk a buszon, annyi, de annyi napon át, és beszélgettünk mindenféléről, néztük a várost, nagymama/nagyapa mesélt, fogta a kezemet, esetleg (ha Anya megengedte) út közben jó időben vettünk egy fagyit… Kapcsolatot építeni mindig lehet – a többi csak belső döntés kérdése.

Ne sértődj meg!

Az emberi érintkezésben általában is, de a gondos-pontos szerződési folyamatban különösen szükséges a sikerhez, hogy elkerüljük a sértődés csapdáját, és megmaradjunk a kitartó, racionális, józan, logikus egyeztetés síkján. Óriási nyereséggel kecsegtet, ha sikerül megtanulnunk ezt a kulcsfontosságú leckét: ne sértődj meg! Ha a fiatal végre megnyilatkozik, ha kritikának, panasznak, kérésnek vagy szemrehányásnak ad hangot, akkor örüljünk, hogy végre megtudunk róla valamit!

Mi szülők oly sokszor hiába keressük, mi a baj, honnan a feszültség, mi lenne a kulcs a helyzethez és a gyermekünkhöz: most végre talán kiderül! Legjobb, ha rezzenéstelen arccal, vagy pláne komoly és őszinte figyelemmel végighallgatod őt ilyenkor, és a végén kedves hangon megkérdezed: „És ez hogy működne jól?” vagy „És mi lenne itt a dolgom?” vagy „Mit várnál ehelyett? Mire van szükséged tőlem?” Ebből tudja meg igazán a gyermeked, hogy fontos neked és hogy figyelsz rá. Azon túl, hogy borzasztóan jól fog esni és valószínűleg roppant imponál is majd neki az önfegyelmed, együtt aztán már biztosan ki tudjátok dolgozni a jó együttműködés receptjeit is!

De igenis, tudsz játszani!

Bizony, van, hogy a legnagyobb segítség nem a munka, hanem az, ha csak ott vagy, ha beszélgetsz vagy játszol. A kedvességnek is fontos összetevője a játékosság, a derű és a humor. Megrendítő, hogy hány magyar nő hiszi azt (bármelyik generációban!) hogy ő nem tud játszani. Pedig a nagyszülői gyermekmegőrzés valódi értelme és nyeresége az, hogy a nagyszülő és az unoka kapcsolata váljék melegebbé, szorosabbá, kedvesebbé. Egy fontos alapelv adhat itt útmutatást: első a kapcsolat! Nem kell a „százévesek jótanácsai” videókhoz fordulnunk, hogy tudjuk, mik az életben a valódi prioritások. A nagyszülő roppant fontos kapcsolat és erőforrás lehet. Rengeteg ember számol be szívmelengető, sőt: nemegyszer szinte életmentő nagyi-emlékekről, nagyi-figurákról.

Sajnos azonban sok nagyszülő megbénítja magát azzal a félelmével, hogy ő nem tud játszani, nem tud mesélni, nincs türelme tanítgatni – ahelyett, hogy megkeresné, mi az, amit mégiscsak tud, mi az a csatorna, amin keresztül igenis kapcsolódhat unokájához vagy gyermekéhez. Sokszor annyira erősek a nagymama fejében a normák a rendről és a szabályokról, hogy nem képesek odaengedni egy ötévest egy közös sütikészítésre; nem próbálják meg, hogyan lehetne őt kedvesen tanítgatni: előre végiggondolni, hogyan fogunk együtt sütni-főzni; a gyerek életkorának megfelelő részfeladatokat osztani rá…

Valójában nehezen hihető, hogy egyetlen dolog se lenne egy nagyi eszköztárában, amivel egy-két kisgyereket el lehet szórakoztatni. A gyerekeknek szinte már a szándék is elég, és meglepően kevéssel beérik. Ha nem is tanítjuk meg kötni, hímezni, sütni-főzni, barkácsolni, de legalább könyvből mesét olvasni vagy a legótenger közepébe egy sámlira beülni szinte bárki képes lehet. Papírból kivágni, színezésbe beszállni szintén nem nehéz. Ráadásul sok gyerek épp attól boldog, ha a felnőtt csak ott ül és nézi őt, figyelemmel kíséri, biztatja, örömét visszhangozza, időnként segít keresni három átlátszó négypöttyöst vagy visszaszereli a daru leszakadt kampóját, kibogozza az összegubancolódott kötelet…

Légy támasz!

„Hát én már csak segítségnek kellek?!” – háboroghat vagy panaszkodhat Anyu, ha rosszabb napja van. Mintha a fél szívével arra vágyna, hogy az anyasága soha ne érjen véget, a másikkal meg arra, hogy most már őfölötte is anyáskodjék végre valaki. Pedig a gyermekünk – hiába múlt el huszonöt vagy harmincöt éves – aligha fog szívesen anyáskodni, amíg a szülő igazán rá nem szorul. Inkább rendületlenül igényt tart a szüleire szülői minőségben – a helyzetnek és az életkornak megfelelő szerepleírás szerint.

Anyu és Apu valószínűleg maga is meglepődne, ha tudná, hogy a gyermekük a szíve mélyén mennyire igényelné, hogy a szülei támaszként, védőhálóként, örök-biztos menedékként legyenek jelen az életében. Még akkor is, ha a fiatal esetleg évszámra nem „hívja le” ezt a rendelkezésre álló segítséget. Paradox a helyzet, mert ebben az értelemben a fiatalok is azt szeretik érezni: amíg élek, a szülőm a szülőm és én a gyereke vagyok. Ama másik értelemben – hogy a szülő beleszólhat, birtokolhat, határt sérthet – bizonyosan nem, ebben az értelemben viszont igen. Vannak ilyen dolgok az életben, az ellentmondás pedig csak látszólagos.  Persze, tekintsd egyenrangú állampolgárnak, légy vele tisztelettudó, kedves és udvarias. Ugyanakkor mindig vágyni fog arra, hogy a szülője maradj, és ez még konkrétabban három dolgot jelent: vágyik a tőled kapható támogató figyelemre, elismerésre/megerősítésre és biztonságra.

A család nem vész el, csak átalakul

„Ha baj van, mindig mehetek, mindig mellém állnak az anyuék; a szobám megvan ugyanúgy (azaz nem csináltak belőle raktárt, vendégszobát, nem adták ki albérletbe, nem dobálták ki a cuccomat, nem költözött bele a szülő új párjának a kamasz gyereke, stb.); ha bármi baj lenne, oda mindig mehetnék” – meséli harmincas nőismerősöm és a hangját átmelegíti a büszkeség és a hála.

Ez is egy korábbi – ez esetben serdülőkori – séma meghosszabbítása: ahogy a serdülőnek, úgy a legtöbb húsz-harminc körüli fiatalnak is az az igénye, hogy lehessen jönni és menni, szárnyalni a világban és bármikor visszatérni, feltankolni, továbbrobogni. Van, hogy ez a repülőgép-anyahajó szisztéma konzerválódik későbbre is. Az anyahajót sem véletlen hívják anyahajónak: ez az, ahol a repülő feltankol, felpakol, felszáll, eltávolodik, küldetést teljesít, aztán ha szükségét érzi, leszáll, pihen, tankol, felpakol…Biztosan máshol is le tudna szállni a repülő, de az anyahajó az igazi – ez az, amit direkt erre találtak ki.

Amíg csak hazajár a fiatal, vagy már nem is fiatal gyermekünk, az a dolgunk, hogy tárt karokkal, meleg étellel, vetett ággyal fogadjuk, ha megjön, és biztató mosollyal engedjük útjára, ha elindul. Jelezve, hogy mi magunk jól vagyunk, jól leszünk. Magunkban pedig érezzük a nyugodt bizonyosságot, hogy a gyermek majd visszajön újra; hogy a család nem vész el, csak átalakul; és hogy amíg szülői szerepünk nem ad feladatot, addig az egyéb, nem szülői szerepeinkben tudunk örömteli, tartalmas életet élni. Hiszen a jó szülőségnek ebben az életszakaszban fontos követelménye, hogy jól tudjunk nem-szülők lenni; hogy tudjunk jól lenni egyéb szerepeinkben, többi énünkben is. Már ha van ilyen – és fontos, hogy legyen!

Kapcsolódó cikkeink:

• A jó nagyszülő-unoka viszony 8 áldásos hatása
• Kommunikáljunk pozitívan! - Kommunikációs tévutak és kiutak felnőtt gyerekek és szüleik kapcsolatában 1. rész
• Dolgok, amiket a nagyszülők gondolnak - és igazuk van
• Így változtak a babagondozás alapjai az évek során - 9 dolog, amiben ne kövesd a nagyi tanácsait!

Kép: Tania Kolinko / shutterstock