Frank Orsolya - megjelent cikkei

Gyereknevelési mintáinkat a szüleinktől, szülőfiguráinktól szívjuk magunkba, öntudatlanul hordozzuk, és a megfelelő helyzetben működésbe lépnek. Nem mindegy azonban, mit üzenünk gyermekünknek ezekkel a jól ismert mondatokkal, melyek automatikusan törnek fel belőlünk bizonyos helyzetekben.

Felnőtt gyermekeinkkel fenntartott viszonyunkban nagyon sokat nyerhetünk, ha az élet gyakorlati síkján pontosan, gyakorlatiasan, ügyesen járunk el, tiszteletben tartva azt, amiben megállapodunk. Az együttműködés sokkal olajozottabb lesz, ha figyelünk a pontos egyeztetésre, ha elfogadjuk, hogy a segítségünk nagy kincs, és sértődés nélkül, ügyesen segítünk abban, amire a gyermekeinknek szüksége van. Ha pontosan betartjuk a megállapodásokat és tudnak ránk támaszkodni, akkor részesévé válhatunk az életüknek és ha bizalommal fordulnak felénk.

Összetartó, nevetős nagycsalád, vagy viszályok és sértődések keserves szappanoperája? Mindkettőre van példa. Sajnos a sérelmek keresése, őrizgetése, szükség szerinti felhasználása viszálykeltésre roppant elterjedt viselkedésminta, pedig komoly érzelmi árat követel: nemcsak a szülő-gyerek viszonyt, hanem a tágabb család szövetét is bomlasztja, házasságokat dúl szét és akár nemzedékeken át megbénítja a tágabb család érzelmi vérkeringését, a szeretet áramlását. Lássuk, hogy működik ez és milyen hozzáállással kerülhető el!

A figyelem minden emberi kapcsolat elsőszámú valutája, a legnagyobb kincs, amit egymásnak adhatunk. Ösztönösen is elvárjuk, hogy egy párbeszéd során mindkét fél részesüljön a figyelemből, a meghallgatásból. Ha pedig hosszú távon egyenlőtlen a viszony, valaki mindig csak beszél, valakit pedig ritkán hallgatnak meg, azt általában megsínyli a kapcsolat. Nagy művészet értőn és őszinte odaadással meghallgatni másokat és figyelni arra, hogy adni is, kapni is tudjunk jó minőségű odafigyelést. Felnőtt gyerekek szüleiként érdemes megtanulnunk, hogyan tudunk úgy figyelni, úgy hallgatni, hogy megnyíljon a fiatal és jólesően meséljen.

Sorozatunk harmadik részében arra keressük a választ, hogyan építhetjük kommunikációnkkal mások személyiségét. Megtudhatjuk, hogy a kedvesség csodákra képes; hogy miért veszélyes, ha megszégyenítéssel próbálunk nevelni; és eltűnődhetünk egy titokzatos magyar szó történetén...

Az itt következő néhány írásban segítünk tudatosítani és nyakon csípni, hogy a mai ötven fölötti nemzedék kommunikációs eszköztárában melyek azok a beidegződések, amelyek megnehezítik, hogy fiatal felnőtt gyermekeik jól és szívesen kapcsolódjanak hozzájuk. A fiatalok panaszait kihangosítva és elemezve segítünk megfejteni, mi késztetheti távolságtartásra a harminc-negyven körüli generációt. Törekeszünk arra, hogy minél hamarabb mutassunk egy néhány lehetséges kiutat is az egyes kommunikációs típushelyzetekből. Annál is inkább, mert úgy tűnik, ma egyre több Anyu és Apu ismeri föl, hogy sokat nyerhet, ha korszerűsíti a kommunikációs eszköztárát és "jó fej", mai Anyuként, Apuként vagy Nagyiként, pozitív szülőfiguraként kapcsolódik a fiatalabb generációhoz.

Nehéz témához nyúlok itt, mert mindig nehéz, ha attól kell tartani, hogy valaki megbántódik. Pedig istenigazából nem is "az Anyuról" meg "az Apuról" lesz itt szó, hanem arról a kommunikációs eszköztárról, amelyet ők is úgy örököltek a saját szüleiktől, nagyszüleiktől, és amelytől talán ők maguk szenvednek a legsúlyosabban.

A szülők egyik legnagyobb félelme, mikor közösségbe engedik a gyermeküket, az, hogy a többiek kipécézik, és áldozattá válik a kicsi. A klikkesedés az emberi faj génjeibe van kódolva, azt felszámolni soha nem fogjuk tudni. A helyes mederbe terelés azonban kiemelt feladata a családnak és az oktatási intézményeknek.

Hogyan tudjuk megkönnyíteni gyerekünk dolgát, jó hangulattal övezni az iskolakezdést és maximális esélyt adni arra, hogy a tanév jó startot vegyen? Mit tehetünk azért, hogy a pihenésből a teljesítésbe való átmenet, az iskolai társadalomba való megérkezés jó élmény legyen, és a tanulásra, a munkára való ráhangolódást szolgálja? Hogyan erősíthetjük ezzel a gyerek önbecsülését és az iskolához, illetve a saját családjához való kötődését? Minden azon múlik, milyen pozitív üzeneteket, milyen "pszichológiai engedélyeket" közvetítünk mi szülők - a viselkedésünkkel éppúgy, mint kimondott szavainkkal. Tudjuk-e azt sugározni: az iskola is oké, a gyerek is oké és a családunk is oké.

Az előző részből láthattuk: már a Maslow-féle szükségleti rangsor első lépcsőjén elég könnyű megakadni, megállni és eltöprengni: jól vagyok ebben a konkrét pillanatban? Mit tehetnék magamért és esetleg a velem élőkért, hogy így legyen? Nagyon fontos, hogy amíg az elemi testi jólétünk szintjén meg nem tettük az elégséges állapotért azt, ami az adott pillanatban megtehető, addig ne lépjünk magasabb emeletre. Míg a Maslow I. a pillanatnyi testi jóllét fontosságára figyelmeztet, a második szinten a biztonsággal kapcsolatos szükségletek szerepelnek: fontos tudni, hogy jövő hónapban, jövő évben is lesz-e fedél a fejünk fölött, lesz-e mit aprítani a tejbe, lesz-e fűtés, víz, villany; váratlan baj esetén lesz-e mihez nyúlni. Anyagiakra lefordítva: van-e körülöttünk egy biztonságos pufferzóna, fennáll-e ama bizonyos "nincs hátralék, van tartalék" állapot, amitől éjszaka jól alszik az ember. Vajon melyikünk ne esett volna kísértésbe, hogy szintet ugorjon és hanyagolja a biztonságot valamely más, magasabb rendű vagy egyszerűen vonzóbb cél érdekében?

Az ember azt hinné, hogy saját vágyait, hiányérzeteit, szükségleteit mindennél jobban ismeri. Pedig általában inkább érzéseink zavaros gomolyagában élünk és nem is olyan könnyű kibogozni, mi hiányzik az egyensúlyunkhoz, mitől lennénk jobban. Még nehezebb rászánni magunkat, hogy ezt közöljük, és tudni, hogyan lehet kulturáltan, kapcsolatkímélő módon kérni azt, amire szükségünk van.

A legtöbb család egy nyüzsgő méhkas, amelyben ki-ki próbálja élni a maga életét, és közben szeretnénk, hogy a kapcsolataink is rendben legyenek, mindenkinek mindenkivel, keresztbe-kasul; hogy kijöjjön a sudoku függőlegesen is, meg vízszintesen is... Na de hogy lehet ebben eligazodni?

Mert ugye mi a szokásos berendezkedés? Az, hogy elhatározzuk, megálmodjuk, belőjük, milyen életszínvonalat akarnánk elérni, ezt aztán kitűzzük magunk elé célul, majd ennek minden mást alárendelünk. Érdemes elgondolkodni azon, ezzel milyen életminőségre fizetünk be hosszú-hosszú évekre: amelyek sokszor egybeesnek gyermekeink gyerekkorával...

A gyerek fejlődésének is, és a szülő-gyerek kapcsolatnak is az tesz jót, ha a szülő őszintén felkészült arra, hogy a gyermeke nem az ő egyenes folytatása, hanem egy különálló lény - és ennek megfelelő elfogulatlan kíváncsisággal figyeli és engedi kibontakozását.

A szeresdjol.hu szülőképző rendszer alapgondolata az, hogy a szülőség tanulható. Kár minden napért, amikor úgy nevelünk, hogy nem tudjuk, mi zajlik a gyermek lelkében és agyában. Amikor egyik nap így próbálkozunk, a másik nap amúgy, és közben nem leljük benne örömünket. Nincs fájóbb, mint a félresiklott szeretet nyomai - a szereteté, amely túlfélt és fojtogat, amely túlszabályoz és uralkodik, vagy túl sok jót ad és nem tanít meg helytállni. Ebben a 18-20 évben megformálunk egy (kettő, három, négy...) embert. Kialakul a személyisége, az önképe, a szokásai, eldőlnek kibontakozásának, testi-lelki egészségének alapbeállításai.

Ép lelkű gyerekekkel vidámabb az élet.

Hasznos útmutató szülőknek, 12 pontban.

Igen, bizony, ne tessék megsértődni! A kamasz bizalmáért már nekünk kell dolgozni, a serdülés a legnagyobb próbája a kapcsolatunknak is, meg a saját személyiségünknek is. Ugyanakkor ez nem jelenti, nem jelentheti, hogy "alámegyünk" a serdülőnek. Sok tanár-diák viszony is azon vérzik el, ha a pedagógus rangsor dolgában alápozicionálja magát a tanítványainak. Légy stabil, méltóságteljes, ugyanakkor rugalmas, vicces és mindenek fölött: hiteles. A bizalmát és a tiszteletét nem kikényszeríteni kell, hanem kiérdemelni. Nem akármilyen lelki bűvészmutatvány ez - de ha felidézzük saját kamaszkorunk kedvenc felnőttjeit, talán nem is lesz olyan nehéz elkapni a fonalat. Ehhez adunk néhány tippet az alábbiakban.

Amikor a kamasz és szülője között döcög a viszony, tízből kilencszer az derül ki: a gyerek teljesen rendben van, rója a fejlődési menetrend szerint előírt útját. A szülő az, aki küzd még - szegény - valamivel a gyerek serdülése kapcsán. És valóban: ez a legtöbb szülőnek kritikus fordulópont. Na de mi is a dolgunk ilyenkor?

A szülőket csak hibáztatni szokták, képezni nem. Ezt Thomas Gordon mondta, a Gordon-módszer alapítója - és ezzel végképp feltalálta a szülőképzést. Merthogy képződni érdemes. A szülőség tanulható. Ösztöneink azt diktálják, úgy neveljünk, ahogy neveltek. Pedig ez nem mindig célravezető - nem mindig ez építi legjobban kicsinyeink személyiségét.

Édesapám mindig azt mondogatta: a gyermek isten áldása a házon. Ezt éreztem minden szavából, mozdulatából, hangsúlyából. De ez azt is jelentette: a gyermeket nevelni kell.

Kezd divatba jönni a bölcsőde. Egyre többen döntenek úgy, hogy másfél-két éves gyermeküket heti több napra bölcsődébe vagy családi napközibe adják, akkor is, ha ez elkerülhető lenne.

A csapból is ez dől manapság: légy pozitív, gondolkodj pozitívan és kommunikálj pozitívan! Naponta tíz pozitív szemléletformáló e-mailt kapunk: már ez elég, hogy gyanút keltsen, csömört szüljön és hiteltelenítse az egész ügyet. Na de mit is értünk istenigazából a pozitív kommunikáción/gondolkodáson, és hogyan lesz tőle kézzelfoghatóan jobb az életünk a mindennapokban?

A serdülőkor egyik életkori feladata a pályaválasztás. Van azonban emellett sok más is. A fejlődés gének diktálta menetrendjének hála a serdülő ösztönösen érzi: a párválasztással kapcsolatos viselkedéseket tanulgatni és csiszolgatni (udvarlás, flört, nemi szerepek: nőiesség, férfiasság, emberismeret, kamaszkori próbakapcsolatok), vagy az önálló életvitellel kapcsolatos főpróbákat műsorra tűzni (a szélsőséges helyzeteket is beleértve) legalább annyira időszerű és életbevágó.

A szakemberek megosztottak azzal kapcsolatban, tanuljunk-e a gyermekünkkel. Kétségtelen, hogy jobb, ha szülő és gyermeke kapcsolatában a hangsúly a közös örömökre, játékra és felfedezésre, a feltétel nélküli elfogadásra, a melegségre és a támogatásra, az életleckéket közvetve tanító jófajta beszélgetésekre kerül.

Mi az, amit a szülő az iskolába kerülést megelőzően megadhat gyermekének, hogy az később jól vegye az iskolai akadályokat és olyan élményeket szerezzen, amelyek valószínűsítik, hogy a felnőtt társadalomban is maximálisan kibontakozzék és közben jól is alkalmazkodjék majd? Röviden: kiből lesz a jó tanuló?

A családi boldogságot, emberi kapcsolatainkat semmi nem építi úgy, mint a Szabad Gyerek állapotban együtt töltött idő. Szülő és gyermeke kapcsolatát csodaszer módjára erősíti a játék, a bohóckodás, a teljesítmény- és feladatkényszertől mentes, oldott együttlét. Megfáradt házasságunkkal is csodát tesz, ha a párunk vidámnak, könnyűnek és élénknek lát - a boldogság a legszexibb tulajdonság (és a savanyú mártíromság a világon a legkiábrándítóbb).

"Lesz csend, vagy én hallgassak??!" - rikácsolta anyám, ha valamiért sírtam, bőgtem, bömböltem, mert akartam, nem akartam, fájt, nem engedték, muszáj volt, vagy más efféle. Ez valójában egy hajdúsági szólás, de hiába hallottam megannyiszor, a logikáját nem értettem, s ez nem hagyott nyugodni. Hát persze - gondoltam három, négy, hat, nyolc évesen - persze, hogy az lenne jó, ha ő hallgatna, borzasztó, ahogy kiabál és a koponyámat recsegteti a hangja! De végül mindig bölcsebbnek tűnt, ha elcsöndesedem és eltakarodom.

Nem szabad azt hinnünk, hogy a fiatal és a nagyszülői nemzedék között a nagy távolság az ideális. Szó sincs ilyesmiről. Csak az a lényeg, hogy a felek ne sérüljenek, hogy a kapcsolatok a résztvevők jóérzését, lelki egészségét, fejlődését szolgálják. Élhet egy nagyszülő akár egy házban is gyermekével, része lehet az unokák mindennapi életének, ehetnek egy asztalnál, ülhetnek egy autóban, ha az együttműködés bejáratott, szerves, az érintettek kívánságával és igényeivel találkozik.

Ki ne ismerné életünknek azokat a helyzeteit, amikor egyszeriben benne találjuk magunkat egy kényelmetlen, képtelen, értelmetlen helyzetben, aztán kimondunk egy rosszízű, indulatos mondatot, amiről már abban a pillanatban tudjuk, hogy nem lesz jó vége, amikor ebből feszültség támad, és magunk sem értjük, miért, de "már megint itt tartunk", amikor magunk se látjuk át, mi a baj, de az ismerős mondatok sorjáznak egyik a másik után, miközben az indulat feltartóztathatatlanul dagad, pedig talán egyikünk sem akarja, míg végül valamilyen ismerős keserű, fájdalmas érzéssel, megértetlenül kullogunk el és semmit sem sikerült megbeszélni?