A CsaládiNet szakértői CsaládiNet Szolgáltatás Közvetítő Kalkulátorok Hírlevél feliratkozás
SZAKÉRTŐKMUNKAKÖZVETÍTŐKALKULÁTORBABA-MAMA HÍRLEVELEKFOGANTATÁSTERHESSÉGBABAGYEREKNEVELÉSTB, PÉNZÜGYEKÉLETMÓD, EGÉSZSÉGSZABADIDŐRECEPTEK

Kommunikáljunk pozitívan! Tévutak és kiutak felnőtt gyerekek és szüleik kapcsolatában - 3. rész

Frank Orsolya - 2020-01-25
Sorozatunk harmadik részében arra keressük a választ, hogyan építhetjük kommunikációnkkal mások személyiségét. Megtudhatjuk, hogy a kedvesség csodákra képes; hogy miért veszélyes, ha megszégyenítéssel próbálunk nevelni; és eltűnődhetünk egy titokzatos magyar szó történetén...
Kommunikáljunk pozitívan! Tévutak és kiutak felnőtt gyerekek és szüleik kapcsolatában - 3. rész


Személyiségrombolás

Komolyabb sérüléseket az igazán övön aluli megnyilvánulások, a nyíltan negatív, megszégyenítő, önképet romboló megjegyzések okoznak. „Fannikám, méltóztatnál most már te is leülni? Ámbár jobbat tenne, ha inkább futnál tíz kört az asztal körül, amíg mi eszünk… neked már nem kell többet hízni, igaz-e?” – harsogja nagyapa kiskamasz unokájának, akire bizony tényleg felszaladt pár kiló mostanában. A saját viccén jót hahotázik, majd kirobban a nagycsaládi általános röhögés… Csak Anya ül elborzadva, a szeme sarkából lesi a lányát és fogadkozik, hogy soha többé… az Apuékat soha többé…  

Mi mentheti az ilyen jellegű poénokat? Nagyapa talán azzal védekezne, hogy csak a gyerek érdekében teszi. Talán valami olyat képzel, hogy az ütős poénok majd áldásos, ösztönző hatást gyakorolnak a gyermekre. Hogy ha jó nagyot odacserdít a serdülőnek, az majd elvonul és azt mondja magában: „hú, nagyapának igaza van, szörnyen gáz, hogy meghíztam, tényleg le kell fogyni. Mától csak zöldséget eszem és minden reggel elmegyek futni.” A baj csak az, hogy ez a számítás elhibázott. A nyilvános megszégyenítést és a kirekesztést nem ösztönzőnek, hanem pusztítónak éljük meg, szinte életet fenyegetőnek. A szégyen mindig rombol, mindig árt, és megdöbbentően maradandó hatással bír. Lefogyni nem fog tőle a gyermek. Az viszont valószínű, hogy égető, bénító megsemmisülést él át, és ezt magával viszi a hétköznapjaiba. Önfeledtsége odavész, szégyelli magát, ahogy az osztályba belép, ahogy a többiek között ül, szégyelli magát minden percben. Amikor csak lehet, elbújik; ha bulizni hívják, nemet mond; elzárkózik a világtól és különösen a fiúk elől.

Ami pedig nagyapát illeti… „Aki ilyennek tesz ki – érzi az áldozat –, az kutyába se vesz engem, odalök a röhögő közönség kényének-kedvének, élvezettel nézi a kínlódásomat. Úgy tűnik, én értéktelen vagyok, nem kellek senkinek.” Mivel pedig vacaknak érzi magát, le is mond az ügyről, és depresszív magányában esetleg kétségbeesetten, dühödten tovább eszik – hisz „másra úgyse vagyok jó”.

Érdemes nagyon vigyázni a negatív, gúnyos fogalmazással, mert a sérült személyiségek, félresiklott életutak hátterében szinte mindig fellelhetők a családtagok mérgező mondatai. Az ilyen poén nem éri el a kívánatos hatást, mert nem azt üzeni, hogy „drága vagy nekünk, drukkolunk neked, hiszünk benned, és segítünk a problémádat megoldani.” Ezt egészen másfajta kommunikációval lehet megüzenni.


Hagyjuk őket hinni a jövőben!

A negatív kommunikáció másik gyakori túlkapása a megrendíthetetlen keserűség és pesszimizmus, amely lenyesi a szárnyakat és elbátortalanítja azt, aki lelkesedik. Férfiaknál ugyanúgy felleljük ezt, mint nőknél. Tény, hogy volt rá ok az elmúlt évtizedekben. Bizony, nem volt sok nevetni való a legtöbb család életében. A hetvenes, nyolcvanas években nemigen volt reális, hogy a szülő lelkesült terveket szőjön a fejlődésre, kitörésre, majd azokat lendülettel, sikeresen végigvigye, példázva gyermekei felé, hogy az ember a maga sorsának kovácsa és bátorsággal, szorgalommal, józan ésszel elérhetjük reálisan kitűzött céljainkat. Ez azonban nem változtat azon, hogy erre van szükség, erre kell, hogy törekedjenek, ebben kell, hogy higgyenek kicsik és nagyok.

Érthető tehát ez is, csak elhibázott és nem visz sehova. A reményvesztett és cinikus megnyilvánulások a negyven-nyolcvan évvel ezelőtti keserű, fogcsikorgató küzdés, kilátástalanság és tehetetlenség hangulatát emelik át egy egészen más korba. A mai korba, ahol talán épp az a legfontosabb üzenet, hogy tenni kell, hogy felelősséget vállalni a saját jövőnkért immár halaszthatatlan, és hogy ezt pozitívan, bizakodón, felvilágosultan, intelligens összefogással tudjuk elérni. Hogyha ezen a ponton szeretnénk áthidalni a generációk közötti szakadékot, akkor a fiataloknak és szüleiknek is hasznára lehet, ha utóbbiak mesélnek a gyerekkorunk társadalmának hangulatáról, a keserűség és keménység forrásvidékéről. Nem azért, hogy mentegessék, hanem hogy oda kössék ezeket a beidegződéseket, ahova valók: a jó pár évtizeddel ezelőtti múltba, nem a mába.


A cinizmus és pesszimizmus nem jó üzenet!

Bizony, sok családban máig is divatja van a múlt küzdelmei során beivódott keserűségnek, cinizmusnak, reménytelenségnek… Erről tanúskodott jó néhány éve a „Murphy törvényei” néven ismert negatív butasággyűjtemény rendkívüli népszerűsége… Az üzenet csak látszólag ártalmatlan. A „minek is próbálkozzunk, úgyis minden vacak és úgy is marad” szelleme egész generációkat tud megbénítani és visszatartani attól, hogy aktívan, cselekvőn mozdítsák előre saját társadalmuk javát.

Nem érdemes ezzel a szellemmel közelíteni a fiatalokhoz. Vagy azért, mert nem osztják ezt, hanem lendületben vannak és hisznek a jövőjükben. Keresik a megoldásokat és küzdenek egy élhetőbb közös jövőért. Ez esetben nagyon nem lenne szép, ha elvennénk azt az energiát, amivel a mi unokáink kilátásaiért dolgoznak egy olyan világban, amely bármily sok ponton hibás is, kétségkívül szabadabb, mint volt a Rákosi- vagy a Kádár-éra. Vagy azért, mert már őket is áthatotta a defetizmus, ez esetben pedig nagy baj van – hiszen az lenne a dolguk, hogy lendületben legyenek és higgyenek a jövőjükben. Jobb tehát, ha ezt próbáljuk bennük erősíteni. Keserű és cinikus kiszólásainkat tehát nyeljük vissza inkább, és tegyünk föl izgalmas, mozgósító kérdéseket: „És te mit teszel ez ellen?” „Mi lehet itt a megoldás?” „Te milyen jövőt szeretnél?” „A kortársaid hogy látják ezt itthon, és hogy látják más országokban?” „Neked mi a személyes jövőterved?” „Mit tudsz erről a helyzetről, és szerinted mik a kiutak, mesélj!”


Kedvesség

Sok jónak teret adhatunk tehát, ha lenyeljük legsúlyosabban negatív mondatainkat – hiszen tényleg számít. Pszichológushoz forduló fiatalok beszámolóiból mérhető föl a legtisztábban, mekkora súlya van annak, hogyan kommunikálunk a családban. Szülői és társszerepünkben egyaránt komoly felelősség és komoly lehetőség az, aminek birtokában vagyunk. Minden szavunkkal hatunk a velünk élők testi-lelki egészségének alakulására.

Minél kisebb egy gyerek, annál igaz, hogy a szavainkkal formáljuk őt, mint egy szobrász. Ha a véső könnyen megszalad, vagy ha elragadnak az indulataink és türelmetlenségünkben baltával vágunk bele az anyagba, a nyomok ott maradnak, és bizony nem könnyű helyrehozni őket. Ha türelmes gonddal, hozzáértőn, gyönyörködve formálgatjuk, egy életen át örömünk telhet benne. Természetesen gyermekeinkre más, külső erők is hatnak, és egy idő után a saját önismeretük is szóhoz jut, a saját sorsukat kezdik formálni. A szülő szava azonban az utolsó percig nagy jelentőséggel bír.

A legnagyobb kincs, amit adhatunk, amire egyformán szomjazik a gyermekünk, társunk, bármely emberi lélek, az egyetlen szóval összefoglalható: kedvesség. Tisztaszívű, meleg, szelíd, egyszerű, valódi kedvesség. Roppant gazdag szó ez, titokzatos fogalom – érdemes elgondolkodni rajta, meditálni fölötte, hogy mit jelent. Mit jelent Neked személyesen, kedves Olvasóm? Merengj el azon, kitől kaptál az életed során valódi, szívhez szóló kedvességet és ez mit hozott neked; hogy kinek szoktál adni: kinek tudsz legkönnyebben adni kedvességet és kinek nehezen? Vajon mi lehet ennek az oka? És kik azok, akik máig is hálásan fogadnák, szomjazva várják tőled a legkisebb szóban vagy mozdulatban, gesztusban megnyilvánuló kedvességet?


Kedves légy, ne „karakán”!

Furcsa dolog ez a kedvesség. Valamiért – és bizonyára ennek oka is e nép nehéz és hányatott történetében gyökerezik – a magyar nő ritkán kedves. Az elmúlt századok inkább a szakadatlan munkát, a szívós keménységet, az összeszorított foggal küzdést, a túlélést és – hogy ezt ki lehessen bírni – az ezzel társuló panaszkodást, füstölgést, dohogást és keserűséget tanították emberek millióinak.


Az a híres-neves karakánság

A kedvesség helyét foglalja el egy sokat emlegetett vonás: a titokzatos karakánság. Nem is értjük, nem is tudjuk, mit jelent, honnan került a nyelvbe ez a furcsa szó. De keményen és darabosan hangzik, és kifejez valamit, amit a magyar nők közül sokan szeretnek magukban és egymásban.

Amennyire nyomozásaim eredményéből kiderült, eredetileg valamiféle tüskés, szívós, agresszívan terjedő növény fajtacsoport neve volt ez. A magyarban már a évszázadok óta jelzőként használták, és eleinte azt jelentette: alattomos, tüskés, szívós. Arany János szókincsében a konok önfejűséget jelzi… Különös, hogy mai szóhasználatunkban valamiféle kétes, de közkedvelt erénnyé lényegült át… Egyszerre jelez ez hideget-meleget: a karakán nő kemény, határozottan képviseli és védi az érdekeit, sőt ezzel összefüggésben agresszívba hajló, ugyanakkor ügyes, dolgos, önálló, aki egyben leveti magáról a férfisegítséget, szívesen leckézteti a férfiakat vagy beszél róluk megvetően; a modora pedig időnként gunyoros és bántó, anélkül, hogy ezt észrevenné.

Ugyanide tartozik a szintén elterjedt szólam: „én az a fajta karakán csaj vagyok, akinek ami a szívén, az a száján”. Változatai még az „én őszinte vagyok/ őszintén megmondom a véleményem”, illetve a „tükröt tartok neki, hiszen az a dolga, hogy szembe tudjon nézni az igazsággal, nem?”, továbbá a „konstruktív kritika” iránti lelkesedés. Magyarra fordítva ezek azt jelentik: önkontroll nélkül kimondom a nyers vagy epés megjegyzéseket, amik valahonnan feltolulnak bennem; felmentettem magam az alól, hogy törődjem a szavaim hatásával akár a címzett lelki világát, akár a kapcsolatunkat, akár a társaság hangulatát illetően… Kimondom az első dolgot, ami a nyelvemre jön, gondolkodás és empátia nélkül, mert nem tanultam meg, hogy felelős vagyok a negatív következményekért, és azt sem tudom, hogyan lehetne ügyesebben. Én ilyen vagyok, nem fordítok energiát arra, hogy ezzel többet foglalkozzam. Azt képzelem, hogy ez a valódi érzésem és véleményem. Ez lenne a spontaneitás? Vagy pláne az őszinteség? Valójában tanult viselkedés ez is – szegényes kommunikációs örökségünk önsorsrontó megnyilvánulása.

A magyar nők sokszor más nőkben is elismerik vagy értékelik ezt a „karakánságot”… de vajon mitől lehet, hogy férfiszájból vagy gyerekszájból még sosem hallottam, hogy hálával, szeretettel emlegetnék az anyukájuk, feleségük „karakánságát”? Lehet, hogy a férfiak és a kisgyerekek (a párunk, a gyerekünk, a tanítványaink, a férfikollégáink) titokban inkább a kedves, nyugodt, derűs, simulékony vagy pláne bársonyos oldalunkat keresik? Vajon azzal, hogy a gyakorlati életben racionálisan, jó hatásfokkal működjünk, nem férne össze az udvariasság, a türelem, a kedvesség, a kölcsönös figyelem? Vajon a saját belső világunk, közérzetünk, egészségünk szempontjából nem hozna minőségi váltást, ha oldottabban, lazábban, derűsebben tudnánk végigélni a mindennapjainkat? És vajon milyen belső úton kell végigmenni ahhoz, hogy ide megérkezzünk? Kik azok a szövetségesek, melyek azok a feltételek, amik segíthetnének eljutni ide?


Keresd meg a kedvességedet!

Ha viszont a keménység tanult viselkedés, akkor tudunk jobbat is tanulni a helyébe. Légy tehát kedves! Keresd meg magadban a kedvességet! Játssz ezzel egy kicsit, csodálkozz rá: melyik is az én kedves hangom? Kivel használom? Kivel nem használom? Miért nem használom vele? Akár azon is elgondolkodhatsz, miért hitted, honnan kaptad azt a tévhitet, hogy a kedvesség helyett a karakánság vezet előre az úton, és hogy te magad hol szenvedted meg mások „karakán”, kemény közelítését akár felnőtt, akár gyerekkorodban.

Ha kulturáltan, kedvesen, de nyíltan és határozottan közelítünk, azt találjuk, megnyílnak az ajtók. Egy konkrét, de kedves és pozitívan szövegezett üzenetre jobb eséllyel kapunk pozitív választ, mint bármely letolásra, szemrehányásra, panaszra. Neked nem esett volna jól, ha valami ilyesmit kaptál volna anyukádtól: „Angyalom, érdekelne, hogy vagy(tok), szívesen látnálak! Örömmel átnéznék a következő napokban, ha neked/nektek is alkalmas. Vagy ha könnyebb úgy, szívesen látlak ebédre valamelyik nap! Mikor lenne jó? Mit hozhatok/főzhetek? Én jól vagyok, minden oké. Puszi: Anya”

A sorozat további részei:

Kommunikáljunk pozitívan! - Kommunikációs tévutak és kiutak felnőtt gyerekek és szüleik kapcsolatában 1. rész

Kommunikáljunk pozitívan! Tévutak és kiutak felnőtt gyerekek és szüleik kapcsolatában 2. rész

Kapcsolódó cikkeink:

Kép: TaniaVdB / pixabay

Közösségi hozzászólások:
© 2004-2021 Családi Háló Közhasznú Alapítvány - minden jog fenntartva.
Ügynökségi értékesítési  képviselet: Adaptive Media
A szerkesztő ajánlja