Csak egy szerelmes ember, akinek nem számít és nem létezik semmi csak az a másik, akit teljes szívéből szeret. Valamilyen szinten mindenki átélte már a szerelmet, volt szerelmes és szerették. Mi a nehezebb elviselni a másik fojtogató szerelmét, vagy szeretni vakon, esetleg reménytelenül? Mindkettő nehéz, és szörnyű érzés, ugyanakkor szép is. Mindkettőt meg lehet érteni, mint ahogy meg lehet érteni a szenvedélybeteget is, aki nem képes lemondani a cigarettáról, vagy az italról. Mert hát miről is van szó? Ahogy fellobban az a vad, mindent elsöprő szerelem, azonnal lila köd ereszkedik az ember szemére, már nem ura önmagának, nem képes parancsolni érzelmeinek és képtelen elfojtani őket.

Hát igen, már megint a jó öreg természet! Belebabrált rendesen a ketyerénkbe, persze fogalmunk sincs, hogy tette és már megint így van jól. Mert mi is lenne, ha elkezdhetnénk állítgatni, úgy, ahogy nekünk jó? Elképzelni is rossz miket művelnénk vele, hiszen amibe mi, emberek egyszer bele tudunk szólni, abba aztán beleszólunk rendesen.

A szerelem egy a sok közül, amibe nem tudunk beleszólni. Hitegethetjük magunkat, hogy mi ura vagyunk a helyzetnek, de ez csak álom, senki sem ura a helyzetnek, mert ha igen, akkor nem szerelmes. Nem ábrándozik a szeretett nőről, vagy férfiról és nem kezd el dadogni, ha beszél vele. Nem tölti ki minden pillanatát és nem érzi magát a mennyekben egyetlen csóktól. Ha viszont ezeket mind átéli, akkor fülig szerelmes. Hát jó ez nekünk?

Bizony, hogy jó! Mégis miért van annyi sírós szerelmes vers annyi halott a Dunában és alkoholista a kocsmában?

Azért mert ez az érzés, is - mint minden ezen a földön -, igencsak mulandó és sajnos két ember kell hozzá. Mivel nem vagyunk egyformák, nem egyszerre lesz vége a mindent elsöprőnek.

Az egyik ember szeret, a másik nem, vagy már nem. És itt kezdődnek a bajok, mert ezt nehéz megérteni a lila gőzben. Beszélhetnék itt most önmérsékletről és józanságról, ami nagyon jól jön ilyenkor, de minek? Hiszen igen nehéz elfogadni, belenyugodni, hogy az a másik már nem szeret. Eltűnik az emberi méltóság, minden más, ami fontos, csak egy valami lebeg a szem előtt. A kétségbe esett ragaszkodás az érzéshez, a szeretett lényhez.

Ha ilyenkor elénk áll az a másik és azt mondja: "Nézd, viselkedjünk felnőtt ember módjára, én őszinte akarok lenni, mást szeretek búcsúzzunk el kultúráltan" - Na ha eddig nem, itt biztosan kiborul a bili. Ki tud ennél a résznél józan és okos maradni? A másik fél, aki már nem szerelmes.

És innen lassan, vagy hirtelen a szerelem ledobja magáról lila köntösét és a méregzöld gyűlölet kezd öltözködni. Mint ahogy az édes mustból leforr a bor, lesz a szerelemből gyűlölet.

Persze, hogy nem végződik minden szerelem így. Például amiben éppen vagyunk, az biztosan nem ér így véget. Erről minden szerelmes ezer százalékosan meg van győződve!

Keringő!

Kezében hatalmas késsel,
rontott rám vad, ősi hévvel
ígérte, hogy meghalok.

Aztán csak remegett sírva
s otthagyta a porba írva
háromszor a nevemet.

Arcomat csókolta s kérte,
könyörgött: - Bocsáss meg érte
szeretlek nagyon nagyon!

Elmúlt egy hónap egy év is
szívemből szerettem én is
fontos volt nagyon nekem.

Átölelt: - Enyém vagy végre!
Esküdött földre és égre,
hogy örökké szeretni fog.

És végül hatalmas késsel,
rontott rám vad, ősi hévvel
ígérte, hogy meghalok.

Én pedig hang nélkül sírva
ott hagytam a porba írva
háromszor az ő nevét!

betöltés...