Önző célok a párkapcsolatokban

Amikor legutóbb a barátnőm azt mondta, elhagyja a hapsiját, hirtelen nem tudtam felidézni azon alkalmak számát, amikor ezt már bejelentette. Minden egyes ilyen "kihirdetés" más-más komolyságú volt. Az elsőre és a legutolsóra egészen élesen emlékszem. "Úgy unom már, hogy soha nem hoz nekem apró ajándékokat. Hogy túl hangosan beszél. Hogy nem tudom rávenni, hogy elolvasson egy könyvet. Hogy mindig elkésik a randiról, hogy khm, nem néz a szemembe, amikor hozzám beszél." -mondta valamikor tavaly májusban, két hónappal megismerkedésük után. Kidobta a férfit, egy héttel utána kibékült vele. Hogy hogyan történt az újraközeledés, azt nem tudom már, nem is ez a lényeg.

A legutóbbi kihajítás egy kicsit szerencsétlenebb volt, már ami a barátnőm lelkiállapotát illeti: magába volt zuhanva, sírt, alig volt ereje. És az egész egy elhatározásból indult ki: végleg elfelejti a pasit. És felsorolta a fazon összes eddigi tévedését, kínlódását, kellemetlenkedését. Mindenre egyes baklövésére tisztán emlékezett!

És akkor még beszélhetnék az első és utolsó közötti látszólagos lezárásokról, melyek okait hosszasan ecsetelte, támadva a férfit, sajnálva saját magát, és szégyellve a szituációt. Pedig előttem nincs ilyenre szükség, mindig meghallgatom. Volt, hogy mosolygott, amikor mesélt, volt hogy toporzékolt a lábával, és az is megesett, hogy letagadta, hogy valaha is szerette volna őt. És ez már nem is tudom, a hanyadik ilyen férfi az életében. 

A szakemberek azt mondják, ha gyermekkorunkban valami miatt súlyosan megtörik az ellenkező nemű szülőnkkel való kapcsolat, akkor ezt a traumát felnőttkorban addig-addig ismételjük, amíg meg nem oldjuk. Teszem azt, ha apukánk elutasította a velünk való kommunikációt, vagy ha szánakozóan tekintett ránk, akkor több mint esélyes, hogy egy hideg férfit választunk magunk mellé. Akit aztán kidobunk, mert nem eléggé melegszívű. És jön a következő, aki nem eléggé nyitott. Meg a következő, aki borzasztóan nagyképű.

Logika -még ha nehéz is beismerni - van benne. Nézzük csak meg az eddigi párkapcsolatainkat. Ha kell, rajzoljunk egy egyenes vonalat, írjuk mellé szépen sorjában a neveket, az időt, ameddig tartottak, és idézzük fel az okot is, amiért vége lett. Majdnem biztos, hogy találunk valami ismétlődést. Amennyiben nem, gondolkodjunk tovább. Olyan ez, mint egy horgolt minta, figyeljük hát meg alaposan!

A dolog lefolyása viszonylag könnyen átlátható. Úgy indul, hogy kiválasztjuk az apánkhoz hasonló hibával rendelkező férfit, és elhatározzuk, hogy majd mi megjavítjuk. És szeretjük, mert egyrészt vonz minket a hiba hasonlósága (apánkat is szerettük), másrészt édes a hiba feletti hatalom gondolatának lehetősége (ez eddig még sosem sikerült). Ő lesz az a férfi, akit megjavítunk, aki majd legyőzi saját magát, csak hogy megkapjon minket. Jusson csak eszünkbe a mesebeli herceg sárkánnyal vívott harca, és a gyönyörűséges királylány méltó szerelme. Viva Victoria!

Ahogy az idő telik, vagy ő bizonyul megváltoztathatatlannak, vagy mi adjuk fel, mert elfogy az erőnk - gyakran mondjuk ilyenkor, hogy "elmúlt a tűz". Esetleg szerelmi célpontot váltunk, mert feltűnik a színen egy másik fazon, aki megjavíthatóbbnak tűnik. Szóval inkább őt...

Kérdés, hogy van-e erre megoldás: van, aki egész élete során ismétel. Úgy tűnik, a partnerek kiválasztása mindig valami mélyről irányított dolog –hasztalan itt mindenféle törekvés, hogy még egyszer ugyanabba  hibába ne essünk. Gondoljunk csak a szerelem első látásra és az én vagyok Barbie, Te vagy Ken tökéletes világának hirtelen felbukkanó képzetére. Vajon ki venné észre azonnal, hogy legújabb választottja is ugyanolyan lesz, mint az előző?

A nehéz úgy tűnik az, hogy leállítsuk ezt az önző gépezetet, mely bennünk lakik. Mert végső soron magunknak szeretnénk ezzel valami kellemeset okozni: mekkora diadal lenne, ha végre sikerülne megváltoztatni egy férfit (és rajta keresztül a saját apánkról alkotott képet - mondja a tudatalatti).

Három lehetőségünk van: vagy tűrjük a saját választásunk terhét, vagy átlépünk egy másik hajóba - amiről majd később kiderül, hogy majdnem ugyanilyen. Esetleg megkérünk valakit, hogy tanítson meg minket úszni.

És gondolkodjunk el azon, hogy a harag, a düh és az aggodalmak kizárólag neki, a társunknak szólnak-e; avagy gyermekkorunk nagy apaalakjának.