Már a terhességem előtt rendszeresen netezten -  foglalkozási ártalom, szokták mondani. Aztán olvasgattam először esküvős fórumokat. Csodálkoztam is, hogy a lányok találkozgatnak, elmennek együtt ide-oda.. olyan bizarrnak tűnt. Mert ugye a névtelenségbe burkolózva akármit írhatunk. Nincs következménye. De ha már ismernek, ha már ott az arc, a teljes név, akkor már jobban meggondoljuk, hogy mit illik és mit nem.. mit írjunk és mit ne…

Aztán babás fórumokba írogattam, persze mind nyílt fórum volt, akkor talán még nem is létezett zárt. Furamód a topictársak hamarabb tudtak a terhességemről, mint a család. Talán azért, mert ha nem mondhatja el az ember senkinek, akkor elmondja mindenkinek? Vagy, mert onnan csak törlöm magam és máris olyan mintha nem is mondtam volna semmit? Nincs következménye.

Szóval az ember elmesél ezt-azt, főleg a terhességről, a reggeli rosszullétekről, a baba méreteiről írtunk. Az éppen nem várandós, és nem babás barátnőket ez úgysem érdekli. Már fél év is eltelt, amikor találkozó szerveződött. És kiléptünk a topicnevünk mögül. Viszonylag könnyen megtaláltuk egymást – mindenki pocakos volt – és onnan számomra szinte minden megváltozott. Már volt arc a név mögött, sokkal élethűbb volt az egész.  

Együtt izgultuk végig mindenki szülését, olyan volt az egész, mint egy vizsga, és drukkoltunk mindenkinek. Talán a topictársak voltak az egyedüliek, akikkel a teljes szüléstörténetet megosztottuk. Izgultunk mindenkiért, hogy mindenkinek szép szülése legyen. Vártuk az első sms-t, a babás képeket. Mint az igazi barátok, ott voltunk egymásnak.

A gyereknevelés első buktatóit is együtt vészeltük át, a hasfájós korszakot, az éjszakázásokat, tartottuk egymásban a lelket. Szerencsére akadt köztünk védőnő is, aki rengeteget segített az első hónapokban és főleg a hozzátáplálás kérdésében. Sokkal inkább tekintem őt a védőnőmnek, mint az igazit. Rengeteg dolgot tanultunk egymástól, segítettük a másikat, ha tanácstalan volt bizonyos kérdésekben.

Egy hideg februári napon egyik topictársunk rátalált a Tanyára. Egy háromgyerekes anyuka üzemelteti a honlapot. És zárt fórum, csak mi látjuk. Azonnal beköltöztünk. Az addigi napi 30 hozzászólás helyett itt simán lett 100-200 is. Alig győztünk olvasni. És mindenki sokkal nyíltabban írt. Innentől kezdődött csak igazán..

Találkozókat szerveztünk, ahol 15-20-an is összejöttünk. Vacsorázni jártunk. Nőnapot ünnepeltünk. Már nem csak babás témákról „beszélgettünk”, hanem minden mástól is.  Együtt vártuk mindenkivel a kistesókat, segítettünk egymásnak a párkapcsolati válságokban. Csupa nőcis témát veséztünk ki, de nem állt messze tőlünk a politika sem. És valahogy mégsem lett vérre menő vita belőle. Pedig elég különbözőek vagyunk. Akár az életkort, akár a lakhelyet, vagy az anyagi helyzetet nézzük. Persze voltak konfliktusok, hol ne lennének. Mégis jól összekovácsolódtunk. Igen, mi harmincan.

Hány olyan esti program volt, hogy a laptop mellett hangosan nevettünk. Vagy órákat csevegtünk telefonon. Megosztottuk egymással az aktuális akciókat. Szakértők lettünk a hordozásból. Felkutattuk a legjobb recepteket, és egy hétig mindenkinél ugyanolyan torta készült. Meghallgattuk egymást, mert nagy és széles váll vagyunk.

És amikor reggel felkelek, bekapcsolom a gépet, megnyitom az oldalt, megjelennek az ismerős ikonok és színek, akkor úgy érezem, hogy otthon vagyok. És ott vannak ők, az én (T)anyatársaim.