Miért ilyen önállótlan a férjem?

Gyakran hallom anyukáktól a következő kis viccet:

- Nekem két gyerekem van.
- Hogy mi? Úgy tudtam, csak egy.
- A férjem is annak számít, mert olyan, mint egy kisgyerek, ha nem lennék, el sem tudná magát látni.

Vajon tényleg olyan, mint egy kisgyerek, vagy csak te taszítod bele ebbe a szerepbe?

Érthető, hogy nőként fontosnak szeretnénk érezni magunkat, és szeretnénk azt, hogy a párunk ne tudjon létezni nélkülünk, ezt viszont inkább csak képletesen kellene érteni, nem szó szerint.

Sok nőtől hallottam, hogy ha elutazik pár napra, körülbelül hatvanféle ételt főz a párjának, és bedobozolva hűtőbe teszi, hogy a kedvesének csak megmelegítenie kelljen. Amikor távol van, pár óránként felhívja a párját, és számonkérő hangon megkérdezi: "Ettél már?!".

Sok nő még a szülés után, a kórházból is képes felhívni emiatt a párját, sőt, ha van olyan "szerencsés", fel sem kell hívnia, hiszen félóránként csörögni fog a telefonja hitvese segítségkérő hívásai miatt. Ilyenkor persze szeretik megjegyezni a nők, hogy "látod, látod, kedvesem, nélkülem nem mennél semmire".

De vajon tényleg nem menne?

Biztosan éhenhalna a párod, ha nem főznél neki hatvanféle ételt, vagy csak te szeretnéd ezt hinni? Természetesen lehetséges, hogy valóban nem tudja azt sem, hogyan kell meggyújtani a gázrózsát, ez viszont valószínűleg azért van, mert eddig teljes mértékben kiszolgáltad. Ezzel természetesen nincs baj, ha te tényleg élvezed ezt, egy idő után viszont a legtöbb nő számára teherré válik az a "plusz egy gyerek".

Miért nem érzik megalázva magukat a férfiak? Egy ilyen helyzetet látva az ember arra számít, hogy a férfi megalázónak érzi a babusgatást és rászól a párjára, hogy ne kezelje kisgyerekként. Néha valóban ez történik, viszont nagyon sok esetben a férfiak szó nélkül eltűrik párjuk anyáskodását, sőt, kifejezetten élvezik is. Hogyan lehetséges az, hogy nem degradáló egy férfi számára az, ha bölcsődésként kezelik?

Nos, ezek a férfiak nyilván rájöttek a titok nyitjára: ha a párjuk kisgyerekként kezeli őket, ők pedig akként is viselkednek, akkor szinte minden felelősség alól kibújhatnak.

Nem kell főzniük, mert még felgyújtják a házat; nem kell mosogatniuk, hiszen úgyis összetörik a poharakat; nem kell összetakarítaniuk maguk után, hiszen úgyis csak szétkenik; nem kell éretten viselkedniük társaságban, nyugodtan mondhatnak sületlenségeket vagy sértő vicceket, mert még éretlenek, "nem nőtt be a fejük lágya", még 50 évesen sem. Elvégre olyanok ők, mint a kisgyerekek, a kisgyerekeknek pedig mindent szabad. Mit számít elviselni a párjuk gügyögését ehhez a szabadsághoz képest? Elvégre mindenért áldozatot kell hozni.

Mit tegyek, hogy önállóbb legyen a párom?

Mit tehetsz akkor, ha meguntad a plusz egy gyerek terhét, és szeretnéd, hogy önálló, felnőtt emberként viselkedjen a párod? Először is: ne beszélj vele úgy, mint egy kisgyerekkel, és te magad is próbáld meg őt annak látni, ami: egy felnőtt, felelősséggel tartozó férfinak.

Ha magadban sikerült ezt letisztáznod, próbáld meg elengedni a káros szokásaidat: ha 3 napra mész el otthonról, ne főzz neki 10 napra. Egy rántottát ő is meg tud magának csinálni, ha nem tudja, hogyan kell, az interneten mindent megtalál róla.

Legyenek elvárásaid vele szemben, hadd végezzen ő is házimunkát! Ne vegyél ki a kezéből mindent az "Inkább majd én megcsinálom, te nem tudod rendesen!" mondat kíséretében. Mindketten felnőtt emberek vagytok, és mindketten ugyanannyi felelősséggel tartoztok saját magatok iránt. Ha elkezdtek egymásra egyenrangú félként tekinteni, a kapcsolatotok is sokkal jobb lesz.

Indexkép: Depositphotos.com