Ilyenek voltunk régen: meztelenül fürödtünk a Balatonban

Amikor megismerkedtünk, tudtam, hogy ő az igazi. Szerelem volt első látásra, és azt hiszem, hogy nem csak az én részemről. Olyanok voltunk, mint a kamaszok, pedig akkor már 25 és 28 évesek voltunk.

Éjszakánként lefeküdtünk a fűbe és néztük a csillagokat, órákig beszélgettünk bármiről, az összes titkunkat csak egymással osztottuk meg. Rengetegszer előfordult, hogy egyszerre hívtuk egymást, ezért mindkettőnknek foglaltat jelzett, vagy egyszerre küldtünk üzenetet, vagy egyszerűen csak összetalálkoztunk az utcán, amikor nem is volt megbeszélve a randi. Annyira éreztük egymást, annyira egy hullámhosszon voltunk.

Csináltunk őrültségeket is, például meztelenül fürödtünk a Balatonban, vagy az éjszaka közepén az utcán táncoltunk, csak úgy.
 

Aztán minden megváltozott: úgy éreztem, minden felelősség rám hárul

Nem tudom miért, talán mert idősebbek lettünk, vagy talán mert annyira belesüppedtünk a mindennapokba, de idővel egyre kevesebb ilyen élményünk lett. Kezdtem egyre magányosabbnak érezni magam. Még úgy is, hogy megszülettek a gyerekeink. 

Szerintem sosem könnyű a gyerekekkel, akkor sem, amikor kicsik, és akkor sem, amikor nagyobbak. Minden kornak megvan a maga szépsége, de a nehézsége is. 

A terhességeim tökéletesek voltak, és azt gondoltam, hogy nála jobb apát nem is kívánhatnék a gyerekeimnek. De aztán valami megváltozott. Azt nem mondom, hogy nem vette ki a részét a családi életünkből, de úgy éreztem, hogy minden teher, minden felelősség rám hárul.

Megtanultam, hogy legyek erős, határozott nő. Egyedül. 

Nem akart konfrontálódni anyámmal, így amikor konfliktusunk volt, nem állt ki mellettem, nem szólt egy szót sem. Amikor a gyereknek lett volna szükségük arra, hogy szigorú legyen velük, ő csak bohóckodott. Nevelni csak én neveltem mindkettőt, ő csak jópofizott velük és mindent megengedett.

Amikor arra lett volna szükségem, hogy egy fárasztó nap után kisírjam magam neki és megvigasztaljon, ő csak nézett rám üveges szemmel, és azt mondta, hogy ő most akkor elmegy fürdeni, mert holnap korán kel. Amikor szóvá tettem ezt, azt mondta, hogy mégis mit kellett volna mondania?

Amikor bizonytalan voltam és döntésképtelen, akkor hiába hívtam fel, azt mondta, hogy döntsek úgy, ahogy szeretnék, ő ebbe nem szól bele. Mégis miért nem? Miért nem tudott volna legalább egyszer erős, határozott férfi lenni? 

Így kénytelen voltam én az lenni. Erős, határozott nő. Aki nem problémázik, nem kesereg, hanem mindent megold. Egyedül. 

Míg más anyukák problémáit hallgattam a játszótéren, néha sírhatnékom támadt. Komolyan az a gondja valakinek, hogy nem tud utalni, mert a férje nevén van minden, és ő is kell hozzá? Meg hogy milyen rossz hogy apa, mert ma később ér haza?

Azt hiszem, már egyikünk sem fog tudni megváltozni... 

Rájöttem, hogy hiába van az ember mellett valaki, ha az a valaki nem is igazi társ. Aki nem támogat, nem segít, nem határozott, nem vigasztal, nem ölel át. Aki csak úgy van, hogy elmondhassam, hogy mégis csak férjes asszony vagyok, meg mesélhessek arról, hogy hol voltunk családilag nyaralni, hogy mit vettem neki szülinapjára, de semmi egyéb. 

Rájöttem, hogy az ember lehet sokkal magányosabb akkor, ha férje van, mint akkor, amikor egyedülálló. És azt ez érzést nem tudom kiverni a fejemből.

Minden nap meleg vacsorával várom, igyekszem a kedvébe járni és visszahozni a régi szép időket. Sokszor próbáltam vele beszélgetni erről, de ő nem igazán érti, hogy mi a problémám. 

És azt hiszem, már egyikünk sem fog tudni megváltozni. Aki túl sokáig volt erős, az már soha többet nem lesz az a játékos, önfeledt "lány", aki szeretne lenni.

Olvasd el ezt is: Ha társasmagányból menekülsz, a valódi egyedüllét már nem ijesztő…

Indexkép: Engin Akyurt képe a Pixabay-en