Eva Markvoort számára a blogírás kapaszkodó volt. Kapcsolat a külvilággal, a barátokkal, ismerősökkel és ismeretlenekkel, élete utolsó napjáig.

Ezt írta blogja első bejegyzésében: "Csodálatos családom, barátaim vannak, akik velem vannak, meghallgatnak, segítenek. Teljes életet élek, boldog vagyok és pozitív, de van egy pontja az életemnek, amit soha nem fognak megérteni. Cisztás fibrózisom van. Nem magyarázom el, milyen betegség ez, mert aki olvas engem, vagy tudja, vagy utána jár, mi is ez. Szükségem van egy helyre, ahol kiadom a gőzt, ahol beszélhetek a félelmeimről. Remélem, találok másokat is, akik hasonló gondokkal küzdenek. Akik tudják, milyen az, kifulladni néhány lépcsőtől, akik szintén életük nagy részét a kórházban töltik, akik szintén fáradtak attól, hogy mindig fáradtak."

Eva gyönyörű, 25 éves kanadai lány volt, aki a kórház elkülönítőjében az interneten keresztül mesélt életről, halálról, szeretetről. És mindig, mindig megpróbált mosolyogni. Utolsó videoblogja felvételekor szülei, barátai vették körül:"Hello nagyvilág! Híreim vannak mára. Nehéz lesz, de mosolyogva mondom. Az életem hamarosan véget ér. De szerencsés vagyok, mert olyan nagyon szeretnek és én olyan nagyon szeretek mindenkit, hogy azt elképzelni sem tudjátok. Úgyhogy most ezt ünneplem. Az életemet ünneplem."

"Halálos betegségről, a halálról ilyen nyíltan írni, beszélni rengeteget segít a betegtársaknak, az egészségeseknek pedig megváltzotatja a szemléletét a betegekkel kapcsolatban, illetve rámutat arra, hogy ők milyen szerencsések. Eva blogja leveszi a stigmákat a halálról, közelebb hozza hozzánk a megfoghatatlant, az elmúlást."-mondják az orvosai.

Az Internet korában, rengeteg ember személyes blogon, videókon keresztül mesél az életéről, sorsáról. Vannak olyan betegek, akiknek ez a gyógyulást is elősegíti. A Caring Bridge Szervezet olyan blogoknak ad otthont, melyeknek szerzői valamennyien súlyos betegséggel küzdenek. Itt találnak kapcsolatokra, megerősítésre.

"Lassan véget ér egy olyan korszak, amikor a halálról csak kevesen tudtak, vagy mertek beszélni".-mondja Dr. Chris Feudtner, a Pennsylvania-i Gyermekkórház Palliatív Terápia kutatója.-"Ezek a betegek azt üzenik a többieknek, 'még élek, itt vagyok, kapcsolatokat akarok, megosztani, amit tanultam ezen az úton'. Azt szoktam mondani, ezek a blogírók olyanok, mint a nagy motorosok, akik mindig falkában motoroznak. Az elöl haladó vigyáz, hogy a többiek ne fussanak kátyuba. Ők ezt a nagy, ismeretlen utat járják be előttünk és segítenek, hogy mi se szaladjunk árokba. Ők nem félnek a haldoklás csúnyább, brutálisabb oldalát is bemutatni. Természetesen nemcsak remény van a hangjukban, hanem elkeseredés is. Nemcsak azt mondják, amit hallani szeretnénk, hanem azt is, amit hallanunk kell. "

Eva 2006-ban kezdte írni a blogját 65 Red Roses címmel. Azért nevezte 65 rózsának (sixty-five roses), mert a kórházban kezelt kisgyerekek nem tudják kimondani a cystic fibrosis szót, ezt használják inkább helyette. A vöröset azért tette hozzá, mert az volt a kedvenc színe.

Ugyanezzel a címmel Kanadában dokumentumfilmet forgattak róla, melyben bemutatták útját a kettős tüdőtranszplantációig. Nem riadtak vissza a betegség nehézségeinek, az állandó köhögésnek, hányásnak, iszonyatos fájdalmakat okozó beavatkozásoknak bemutatásától sem. A dokumentumfilm pozitív kicsengéssel zárt, Eva felépülőben hagyta el a kórházat. Sajnos két év se telt el,  teste kilökte az új szerveket és Eva-nak el kellett fogadnia, számára nincs tovább. Blogját ekkor sem fejezte be. Innentől kezdve már csak rövidebb beszámolókat tudott írni. Egyre kevesebb volt a levegő, az állandó rohamoktól, a gyógyszeres kezelésektől egész napokat aludt.

"Mi másképp kommunikálunk",-mondta egyszer édesanyjának, amikor a blogjáról  beszélgettek.-"én már a digitális világban élek."

Eva Vancouver-ben nőtt fel. Igazi vagány csaj volt, pirosra festette a haját, és a legmerészebb ruháktól sem riadt vissza. Rózsaszín boát hordott, tarka, csíkos térdzoknival. New Westminster szépségkirálynőjévé választották és a Victoria Egyetemre járt, színésznő szeretett volna lenni. A betegség azonban kettétörte az álmait. "Ő azonban megtalálta az önkifejezés más módjait. A blog is ennek a része volt."-meséli az anyukája.

Eva mindig mosolygott és szeretett. Mindent és mindenkit. Rövid idő alatt hatalmas olvasottsága lett, levelek özönlöttek a kórházi szobába címezve. "Hamar elfogadta, hogy halálos beteg."-mesél tovább Janet, Eva édesanyja-"Inkább türelmetlenséget éreztem belőle, mert annyi mindent akart mondani még. Számolgatta, lesz-e annyi ideje." Bejegyzései gyakran csak képeket tartalmaztak. Barátok, a kedves, rengeteg viháncoló fiatal, komikus vigyorok, vidámság.

"Ez az életem vége, de nem a szeretetemé."-mondta az utolsó videóban Eva. Március 27-én reggel ment el.

Ahogy beengedte az idegeneket az életébe a blogján keresztül, az utolsó búcsút is szerette volna megosztani velük, az ismeretlen barátokkal, akik vele voltak, támogatták, olyan sok szeretettel közeledtek felé.  Úgy gondolta, egy élő megemlékezés, melyen a blog közössége részt vehet, nagyon jó dolog lenne.

Akarata szerint, május 1-én, délután egy órakor lehetett élőben megtekinteni a Celebration of Love, a Szeretet Ünneplése emlékműsort a blogon, ahová Eva apukája várt mindenkit nagy szeretettel.

Forrás: tinkmara.freeblog.hu

betöltés...