Beszélgetőtársam Tóth Ádám, a Szelíd motorosok a zaklatások ellen nevű civil szervezet „oszlopos” tagja. Mellette én is védettnek érzem magam, nyugodt, mély hangú, derűs személyiség, és nem nevezném cingárnak.

– Ádám, mikor és milyen céllal alakult a ti „baráti társaságotok”?

– Az ötletgazda és az elindító Mihály Zsolt volt, aki egy gyermekkori iskolatársának tartozott azzal, hogy jóvá tegyen egy régi sérelmet. Az indíttatást egy filmrészlet adta, melyben motoros „mozgalmisták” iskolába kísértek egy zaklatásnak kitett diákot valahol Antwerpen-ben. Zsolt ezt a védelmező magatartást szerette volna küldetésének választani. Az indulás első körben egy zárt közösségi csoport létrehozása volt, melyben a terv megmérettetett és követőkre talált. Ma már ezer ember körüli a létszámunk, és azon dolgozunk, hogy az elérhetőségünk az egész országot lefedje, tehát az ország bármelyik részén vállalni tudjunk feladatot.

– Kik és milyen helyzetben kereshetnek titeket?

– Széles a palettája azoknak a helyzeteknek, amiben segíteni tudunk. Jellemzően bántalmazott nők szoktak megkeresni minket, főleg családon belüli erőszak esetén, segítünk nekik tanácsadással, kísértünk már több bántalmazott nőt a bíróságra, rendőrségre, ott voltunk rengeteg menekítésnél, elköltöztetésnél. Olyan is volt már, hogy a kertet elbirtokolni akaró szomszédnak mutattuk meg magunkat.

– Mi a munkamódszeretek? Van valami saját technikátok?

– Minden esetben magunkkal visszük az önuralmunkat. Egyébként a munkamódszerünk lényege: a jelenlét. Egyszerűen és magától értetődően ott vagyunk a bántalmazott emberrel, legyen az nő, vagy férfi, gyermek, vagy idős ember. Szelíd kivitelezésben egyfajta erőt demonstrálunk, kimutatjuk, hogy a kliensünk nem védtelen. A bántalmazó típusú személyiségre ugyanis az a jellemző, hogy áldozatát elszigeteli, a családi és baráti kapcsolataitól eltiltja. A bántalmazott – többnyire nő – így elveszíti a világhoz való kapcsolódási pontjait, és egy idő után már nem tud kitől segítséget kérni. Mi ezt az ördögi kört szakítjuk meg. A közösségi felületünkön keresztül, és a honlapunkon is lehet közvetlenül segítséget kérni tőlünk. Nem kell regisztrálni, adatokat megadni, és nem kapcsolgatnak senkit ide-oda az ügyintézők…

– Mennyi segítségkérés fut be Hozzátok?

– Hetente három-négy. Ezeket a kéréseket mind mérlegeljük, felvesszük a kapcsolatot a segítségkérőkkel, személyesen is beszélünk velük. Ha a kérés megalapozott, a zárt csoportban toborzunk embereket a közösen megbeszélt időpontra. Fontos nekünk, hogy az, akinek segítünk, elkötelezett legyen a helyzete megoldására, lássuk, hogy ő is tett lépéseket, nem csak kívülről vár minden megoldást.

– Ezt mi bizonyítja a számotokra?

– Például a rendőrségi feljelentés. A rendőrségnek sok eszköz van a kezében, és nem igaz, hogy csak akkor tesznek valamit, ha vér folyik. Például kevesen tudják, hogy a kiérkező járőr egy adott helyzetben megelőző távoltartást is elrendelhet, ami időt biztosíthat a bántalmazottnak az elköltözésre. Ha van papír a rendőrségi feljelentésről, az a családsegítő dolgát is megkönnyíti, könnyebb így krízisszállást szerezni. A rendszer egymásra épül, mi csak kitöltünk benne egy rést. A rendőri munkának nyilván szigorú határai vannak, a rendőr például nem kísérheti el a bántalmazott nőt a bíróságra. Nekünk van lehetőségünk erre.

– Kinn a helyszínen ti mit csináltok, hogy kell ezt elképzelni?

– Megérkezünk a motorjainkkal, és ott vagyunk. Nem önbíráskodás ez, nem félemlítünk meg senkit, nem verekszünk, és nem fenyegetődzünk. Tehát még passzív formában sem vagyunk agresszívak, csak beszélgetünk, kávézunk, és nem hagyjuk magára azt, aki segítséget kért. Maga a jelenlétünk a tett. Ilyen körülmények között nincs az a bántalmazó, aki meg merné ütni az áldozatát, ők ugyanis csak a védtelen, elszigetelt emberrel szemben „bátrak”. Volt már olyan, aki emberkedni próbált velünk, de az kimerült a kiabálásban. Mi pedig nem tágítunk, ráérünk.

– Milyen a viszonyotok a rendőrséggel? Azt gondolhatnánk, a rendőrök nagyon is a látókörükben tartják a motoros csoportot.

– Meglepően kevésszer találkozunk velük. Időnként maga a zaklató hívja ki őket azzal, hogy ő megfélemítve érzi magát általunk. A rendőrök azonban azt látják, hogy mi békésen állunk ott, karba tett kézzel, és nem bántunk senkit. És persze a rendőrök is érzik, hogy mindez jó ügy érdekében történik.

– Melyik volt a legkedvesebb ügyed?

– Egy hölgyet menekítettünk a négyéves kislányával. Ebben a kislányban az őt ért trauma ellenére olyan báj és vitalitás volt, hogy abból mindannyian tanulhattunk, és tanultunk is. Szeretettel gondolok rájuk vissza azóta is, ma már természetesen biztonságban vannak. Ennek a kislánynak az életszeretetével próbálom nézni a világot én is.

–Ti, szelíd motorosok egyébként a hétköznapi életetekben mivel foglalkoztok?

–Teljesen más típusú tevékenységeket folytatunk, mint motorosként, éljük mi is a magunk hétköznapi életét. Én egy lakberendezési cég ügyvezetője vagyok, de van köztünk irodista, fizikai munkás, fogorvos, és rendőr is… Olyan emberek tudnak így találkozni egymással, akiknek erre a civil életükben kevés lehetőségük lenne. És jól érezzük magunkat együtt.

–Milyen más tevékenységet végez még a szervezet?

–Gyűjtöttünk már játékot, plüssálatokat kórházban lévő gyerekeknek, egyéb adománygyűjtéseket, és többször rendeztünk motorosnapokat a kisebbek számára. Szeretjük a jó és igaz ügyeket. De a fő tevékenységünk mindig is az marad, hogy védelmet biztosítsunk olyan áldozatoknak, akiknek a félelem az életük meghatározó elemévé vált. Nem hőbörgünk, mi csak a magunk különleges módján, erőszak nélkül a lehetséges erőszakot akadályozzuk meg.

– Milyen céljaitok vannak a közeljövőre?

– Szeretnénk a láthatóságunkat fokozni, hogy minden nehéz helyzetbe kerülő ember tudjon rólunk. Tudják azt, hogy mi vagyunk, és hogy nincs olyan vesztes helyzet, amiből ne lehetne kiszabadulni.