Sokan nem is tudnak belegondolni, hogyan tud gyermeket nevelni egy vak édesanya?
Úgy, mint bármely más nő. Az eredmény mindegyikünknél ugyanaz, csak a hozzá vezető út más.
Én már gyermekkoromban természetesnek vettem, hogy lesz családom és fiatal felnőttként is tudatosan készültem rá. Viszonylag későn, 34 évesen ismertem meg a jelenlegi páromat. Az első gyermek ehhez képest hamar megérkezett. Bogi lányom igazán eleven kisbaba volt, már a pocakomban is sokat mocorgott. Egy baleset miatt csak négyhónapos korától tudtam gondozni a babámat, addig mindig a mellemre kellett tenni, párom vagy édesanyám fürösztötte, öltöztette. Az első pár öltöztetésnél leizzadtam, mire sikerült bebugyolálni izgő-mozgó lányomat. A pelenkázás, fürösztés ehhez képest már gyerekjáték volt. Igazán ringatni, szeretgetni csak akkortól tudtam a picit. Voltak, akik sajnáltak, hogy nem látom, milyen szép az arca. Ez nagy butaság, hiszen tapintással is lehet képet kapni az arc formájáról, érezhető, ha mosolyog, vagy éppen grimaszol a gyerek. A sírásából, gőgicséléséből, mozdulataiból is megtanultam kivenni a babajeleket. A szemkontaktus hiánya sem okozott semmilyen fejlődési lemaradást a lányomnál, pedig még óvodapedagógus ismerősöm is úgy gondolta, nálam nem fejlődik majd egészségesen a baba. Az a lényeg, hogy egy anya minél többet játsszon, foglalkozzon a gyermekével.

A sétáltatásnál főként párom segített, ketten toltuk a babakocsit, később rendszeresen vitte játszótérre, néha én is vele mentem. A kis kertünkben biztonságosan tudott mászkálni, tipegni - persze itt kellett segítség, nehogy olyan helyre menjen, ahonnan leeshet.

Addig volt egyszerű, amíg lányom csak szopott, ill. cumisüvegből ivott. Az etetéssel azért meg kellett szenvedni. Ilyenkor a hordozóban vagy az ölemben etettem. Az ujjammal megkerestem az ajkát, és úgy adtam be a kiskanálról a tejpépet, vagy főzeléket, persze ezután néha pólót kellett cserélnem, mert tiszta maszatos lettem. Úgy egyéves kora után már magától tette a kezemet a szájához. A fogacskái hamar kijöttek, ezért az etetőszékben már 13-14 hónaposan magától tömködte be az apróra vágott kenyeret, sonkát, zöldséget. Kétéves kora után már egész jól kanalazott egyedül is, óvodás korára már nem maszatolt.

A mászás időszakában nekem is le kellett ülni hozzá a földre, hogy mindig tudjam követni, mit tesz, ehhez a szobában viszonylag csendnek kellett lenni. Ha egyedül voltam otthon, nem mozdulhattam el mellőle. Mindig óvatosan, mezítláb kellett járnom, nehogy véletlenül rálépjek a kezére. Ez jó lehetőség volt a játszásra, sokáig nem is szeretett egyedül lenni a lányom. Amikor dolgom volt, beraktam a kiságyba vagy a járókába. Sokat énekeltem neki, még külön kis dalokat is költöttem a számára, de sajnos nem valami jó a zenei érzéke.

A játékokról általában tudtam, milyen állatfigurák, milyen színűek. Ezt mondtam is neki. A képeskönyvek nézegetésében a nagymama vagy az apuka volt segítségemre. Ők olvastak neki meséket is. Én a mai napig fejből mesélek nekik, azokat, amelyeket tudok, de mindig igyekszem bővíteni a repertoárt. Az innen-onnan begyűjtött mesék, történetek elmondása egyébként is jó agytorna.
Itt kívánom megjegyezni, abban az esetben, ha mindkét szülő vak, akkor szükség van valakire, aki hetente többször is rendszeresen jön a gyermekhez és fejleszti a látását, később a mozgását, amikor sétálni mennek. Meg lehet írni pontírásos fóliával az ábrákat a könyvecskékben, de ez macerás és kár az időért.

Mindig odafigyeltem rá, hogy Bogi lássa az arcomat, ha beszéltem hozzá, így nem maradt le a kommunikációban sem. Elég hamar megtanult beszélni, a szavakból, tőmondatokból már tudtam, mit szeretne. „anya hinta”: anya hintáztass, stb. Korábban megtapintottam a kezét, hova mutat, mit fog meg. Amikor még nem beszél a baba, azért nem árt, ha valaki segít megfejteni ezeket a jeleket.

Amikor a leányzó elkezdett járni, egy percre sem tudtam leülni, amíg ébren volt, mert szaladt, amerre látott, és mindent leszedett, lerántott, kipakolt, ami a keze ügyébe akadt.

Az óvoda csak pár száz méterre volt tőlünk, Bogi négyéves kora után már kettesben is kényelmesen elsétáltunk odáig, de sokszor érte is mentem. A csoportszobát és a fakkot, ahol a ruhát tartották, könnyen megtaláltam. Az óvónők is segítettek, amikor kellett. A többi gyermek és a szülők többsége természetesnek vette, hogy vak az egyik anyuka.

Sem itt, sem az iskolában nem tapasztaltunk kiközösítést, hátrányos megkülönböztetést. A gyermekek sem szégyelltek soha. Az a lényeg, hogy a sérült emberekkel kapcsolatban mindig adjunk pontos, egyértelmű válaszokat a gyermek érdeklődésére, ne ráncigáljuk el, ha valaki mondjuk mankóval jár az utcán, a gyermek meg tágra nyílt szemekkel nézi. Tudomásom szerint lányomék osztályában pl. természetismeret órán, foglalkoztak az érzékszervek és a mozgás sérüléseivel és a tanítónő beszélt a vakságról is.
Az a néhány szülő, aki nem tudott mit kezdeni a helyzettel, az elkerült minket, nem törődtem velük.

Második gyermekem, Balázs „pont jókor érkezett”, mivel Bogi óvodás lett, így napközben teljesen oda tudtam figyelni a kisfiamra.

Hogyan játszotok együtt?
Amikor kisebbek voltak, báboztunk a babákkal, állatfigurákkal, legóztunk, szerepjátékokat játszottunk. Pontírással megírtam néhány pakli kártyát, van tapintható sakktábla, pár egyéb társasjáték is. A nem átalakítható táblás játékoknál vagy a párommal, vagy valamelyik gyermekkel közösen léptetjük a figurákat, vagy hozunk döntéseket.
Nyáron szívesen úszom velük, hancúrozunk a vízben. Jobban kedveljük a természetes vizeket, mert ott nem ütközünk másokba. Amikor labdázunk, úgy dobják, hogy el tudjam kapni.
Szeretünk együtt kirándulni, járunk néha gyermekrendezvényekre, koncertre is.

Hogyan tanulsz a gyermekekkel?
Első osztályban jórészt a páromnak kellett tanulni Bogival, és most Balázzsal is így van, mert sok a színezni való, a vizuális információ, mivel a gyermek még nem tud olvasni. A betűk hangoztatását, leírását ő gyakorolja velük. A német verseket már tudom tanulni Balázzsal, és a szavakat is kikérdezem.

Bogival szoktunk matekozni, németezni. Ő most harmadikos. Elolvassa a feladatokat, az olvasást, verstanulást pedig az internet segítségével oldjuk meg úgy, hogy kikeresem a megfelelő szöveget, csakhogy itt nincs meg minden, ami az olvasókönyvükben található. Ilyenkor a szavak értelme alapján kell javítanom az olvasási hibákat. Az írás továbbra is az apuka reszortja.

Eszter többi cikke a témáról:

• Október 15 - A fehér bot napja kapcsán
• Élet fehér bottal