A terhes nő nemzeti közkincs - miért simogatják vadidegenek a hasunkat?

Az íratlan szabályok addig tartanak, míg meg nem jelenik egy kismama

Azzal valószínűleg mindannyian egyetértünk, hogy az emberek közötti érintkezésben határok húzódnak. Ezekhez a határokhoz szabjuk megnyilvánulásainkat, legyenek azok szóbeliek vagy fizikaiak. A határok kialakítása (csakúgy, mint az úttesten a záróvonal) nem kőbe vésett törvény, függ az ismeretség fokától, idejétől, rokonsági viszonytól, a napi lelkiállapottól, és számtalan változótól.

A záróvonal nem kőfal, de azért azt sem tanácsos átlépni.

Az emberek zöme jól elboldogul az emberek közötti érintés szabályainak ebben a labirintusában, és inkább téved a kevesebb, mint a több irányába.

Nem így, ha olyan fiatal nőről van szó, aki láthatóan kisbabát vár. Ez lerombol minden írott és íratlan szabályt, mert a terhes nő nem elsősorban ember, nem is nő, hanem hordozó.

Ő, ha megáll egy buszmegállóban, kezében egy könyvvel, vagy fülében a fülhallgatójával, máris szabad prédává válik. A várandós anyuka nem önálló individuum, nem egy teljes, magába zárt világ, hanem egy bőrüléses méh birtokosa, egy mozgó inkubátor. Hozzá mindig szabad az út.

Vadidegenek kéretlen érintése - muszáj elviselni?

Ha ügyet intéz, ha visszalátogat a munkahelyére, ha felszáll egy vonatra, mindig akad egy ismerős vagy egy ismeretlen, aki jogot formál egy kis pocaksimogatásra, vagy megkéri, hogy mutassa meg, mekkora a hasa, és már záporoznak is a kérdések arról, hogy mikorra várja a babát, milyen neműt szeretne, sőt, a hívatlan tapogatózó még némi életbölcsességgel és kéretlen tanáccsal is ellátja a kismamát. Ő tudni véli a születendő baba nemét, és természetesen kinyitja a közhely szótárat is a „Mindegy, csak egészséges fiú legyen, hehe”, meg az „Ilyen az élet”, és a „mindig van valami” szócikkelyeknél. És hogy ne egyél sót. Vagy koffeint. Ne egyél semmit, az a biztos.

A vonatfülke állatsimogatóvá válik, és emeletes udvariatlanságnak tűnik az ötlet, hogy a várandós nő mindezt teljes csodálkozással fogadja, és udvariasan, de határozottan közölje, hogy a határai neki is, mint mindenki másnak, a bőrénél húzódnak – és ezen az állapota sem változtat. Hogy most éppen olvasni szeretne, vagy csak nézelődik, és nem szeretne beszélgetni, vagy ha igen, akkor a saját ismerőseivel, és valós témákról.

És hogy most is elsősorban ember, és nő, nem pedig egy könnyen áthágható akadály, ami a hölgy vagy úr, meg a baba között áll.

És azért, mert anyukává fog válni, még nem tartozik ehhez a szolgáltatáshoz, hogy mindenkivel kedvesnek kell lennie, és töretlen derűvel kell fogadnia minden hozzá forduló potyázót. Vagy, hogy meg kell felelnie egy általános „kismama”-képnek, mely szerint ő kilenc hónapig csak erről az állapotról szeretne gondolkodni, és folyamatosan megosztania minden testi nyűgét, és az állapotát kísérő gondolatait. Lehet, hogy vizesedik a bokája, vagy a gyermek épp a húgyhólyagján táncol – nem kell ezeket az élményeit megosztania mindenkivel.

Az érintés hiányától szenved a világunk

A baba közjószág: „ő fizeti majd a nyugdíjunkat, szóval kényeztetni kell” – mosolyog a néni, és már meg is van a téma, ez el is fog tartani addig, míg a vonat Szegedre ér…

A jelenség mögött több van, mint udvariatlanság, vagy rosszul továbbvitt hagyomány.

Világunk sok más mellett az érintés hiányától is szenved. Az embereknek az ideális mentális állapot fenntartása érdekében napi hét érintésre van szüksége, és ezt nagy ínségükben megpróbálják néhányan illegálisan is beszerezni.

Nem kevés ember él köztünk, aki erősen szenved az érintés hiányától. Ha nem családban élünk, kiesik az életünkből a természetes, mindennapi érintés, és ezt próbáljuk meg pótolni.

A kérdéskör messzire vezet, mesélhetnének erről sokat az ügyintézők, egészségügyi dolgozók, recepciósok, vagyis az olyan munkakörben dolgozók, akik munkájuk jellegénél fogva nem mehetnek el a helyükről, nincs saját irodájuk, és kliensekkel foglalkoznak…

A pocaksimogatók után jönnek a...

A kilenc hónap elmúltával a pocaksimogatók persze eltűnnek a kismama életéből, és megy minden tovább a maga útján. Illetve, nem. Akkor a babasimogatók jönnek az „Olyan aranyos, mindjárt megeszem!” - felkiáltással, a friss anyuka pedig úgy látja, ez a kedves felajánlás véresen komoly, és a babakocsi elé áll.

Indexkép: Depositphotos és Depositphotos