A család fogalmának egyik divatos megközelítése az, amelyik olyan együtt lakó személyeknek írja le az egységet, akik egymással állandó kapcsolatban állnak, és a kapcsolatuk során különböző szerepeket töltenek be egymás számára (Ernest W. Burgess).

Miért olyan nehéz a mozaikcsaládok élete?

A mozaikcsalád viszonylag új képződmény az együttélési formák között, de nem kevés felnőttet és gyermeket érint. A mozaikcsaládok élete azonban épp ezeket a bizonyos jól lefektetett szerepeket írja felül, értelmezi újra, és teszi nehezen követhetővé, sokszor nehezen élhetővé is.

A mozaikcsalád – szemben a nukleáris családdal – nem egy természetes képződmény, nem működik magától, és nem tartalmaz beépített eszköztárat. Ide mindent hozni kell, itt mindent fel kell építeni, és sok energia befektetéssel lehet csak működtetni. Az embereket összekötő habarcs, a szeretet a mozaikcsaládban nem magától értetődő nyersanyag, és nincs rá semmi garancia, hogy valaha is kialakul.

Ha a romantikus és idealista körítést levesszük róla, az emberek – és a gyerekek is – a vélt vagy valós érdekeik mentén mozognak a kapcsolataikban és a családon belül is.

A mozaikcsalád ilyen szempontból végtelenül bonyolult viszony, melynek a működtetéséhez minden tagjának át kell lépnie a zsigeri beidegződésein, melyek azt súgják, hogy a pótszülő és a pótgyerek egy idegesítő betolakodó, idegen.

Felülemelkedni csak az tud, aki ésszel el tudja fogadni, hogy ez az a közeg, amelyben a védelmező hátteret megélheti, amelyből biztonságban elindulhat reggel, és bizalommal érkezhet meg este. A zsigeri emberi beállítódásokkal azonban ez az elfogadás teljes egészében szembe megy, és a folyamatos felülemelkedést elvárni nemcsak életszerűtlen, de hiábavaló is…

A belátás évekbe telhet, és előlegezett szeretet nélkül ez egész szerkezet működésképtelen.

A mozaik egy gyönyörű képzőművészeti alkotás, melyben a rész és az egész csodálatos összjátéka valósul meg, amelyben a kis darabok adnak ki egyetlen tökéletes egészet. Ám ha élő darabkákról beszélünk, nagyon nehéz elfogadtatni a részekkel, hogy a nagy egészbe miért is kell belesimulniuk. Az egyéni érdekek ellentmondanak az elvárásnak, és az alkotóelemek sokszor sehogy sem akarnak a helyükre kerülni.

A startvonal mögül két méterrel indulni: az ilyen családba mindenki sérülten érkezik

Az első zsigeri beállítottság a felnőtté: a másik ember gyermekét soha nem tudjuk úgy szeretni, mint a sajátunkat. Ez meglehetősen kemény mondat!

A mozaikcsaládba a gyermek sem tiszta lappal érkezik, ő is olyan sejtszintű beállítódásokkal közlekedik a világban, melyeknek nagyon is meglenne a létjogosultságuk, ha a nukleáris család együtt maradt volna. A gyermek lelkében mindig is az szerepel első kívánságként, hogy anyja és apja boldog családi egységet alkosson, és ő abban élhessen. Ebben a helyzetben a pótszülő és a gyermek viszonya természettől fogva ellenérdeket és haszontalan energiakiadások képzetét hordozza, melyen csak intelligenciával, sok-sok odaszánt idővel és figyelemmel lehet felülkerekedni.

Rengeteg második házasság és szerelem ment már tönkre amiatt, hogy a felek nem voltak képesek ezzel a helyzettel megbirkózni, a pótszülő feladta a harcot és a nyugalmat választotta egy olyan mindennapos kihívással szemben, amely abban az intim közegben zajlott, melyet mindenki az otthonának szeretett volna tudni.

A mozaikcsalád alkotóelemei nem voltak mindig széttört darabkák, mindegyikük átélt már legalább egy nagy veszteséget, válást, bizalomvesztést, elhagyatottságot, szégyent, melytől darabjaira hullott. Minden tag érzékeny lehet, a mozaikcsalád létrejöttének időszakában sok esetben még senki nem ért végére a gyászfolyamatnak, mely akár évekig eltarthat a mozaik kialakulása után is. A szereplők túl lehetnek egy összeomló házasság nehéz időszakán, majd egy évekig tartó egyszülős családi élet nehézségein, és ezután kezdődik még az összeomlott szerkezet teljesen új tervrajz alapján való felállítása. A szerepek sokszor fel sem állnak, máris megkérdőjeleződnek, súlyos lojalitásproblémák merülnek fel, és a mozaikcsaládon kívül álló „másik szülő”-vel való kapcsolat is problémákkal terhelt lehet. Mindenki sérült, és mindenkinek szeretetre van szüksége.

A – Te nem vagy az apám! / - Hál’Istennek, nem! – típusú párbeszédek csak a legjobb forgatókönyv szerint elkerülhetőek.

A szerepek egyébként nincsenek sehol leírva, nincs mihez alkalmazkodni, a házasságkötéskor valami ki nem mondott szabályrendszer lép életbe, ahol

egy „idegen embert” kell szeretni, hallgatni kell rá, szót kell fogadni neki, holott sem szülőkártyája, sem jogi háttere nincs a kapcsolatnak a „mostohaszülő” és a gyermek között.

A pótszülő sokszor csak nézője azoknak a helyzeteknek, amelyek a saját életének is terei, és a döntések az ő életére is súlyos hatással vannak.

Nehéz határhelyzetek, határátlépések és újratervezések – ez a mozaikházasság első éve…

A mozaikcsalád működési szabályzata még nincs kőbe vésve, így eltérni sincs mitől, a gyermekek tehát könnyen megzavarodhatnak attól, hogy mit várnak el tőlük, és az elvárás teljesítése minden oldalról még nehezebb, ha nincs egyértelműen kimondva.

A gyermekek számára a gyászfolyamat zavartalan lejátszódásának hiánya csak az egyik nehézség, amin elvárják, hogy pillanatok alatt túl legyenek. A gyermek a különélő vér szerinti szülőjével is családi egységet alkot, a másik szülő új életközösségének is része, tehát kétfelé kell megfelelnie, ráadásul két olyan szülőnek, akik szintén veszteséget, kudarcot éltek meg.

Az eredeti nukleáris család biológiailag és genetikailag is egy egység, míg a mozaikcsalád szerepei csak szerzettek lehetnek, de közelebb járunk az igazsághoz, ha a megharcoltak kifejezést használjuk.

A pótszülő vagy a mostohatestvéri szerep nincs biológiai háttérrel megtámogatva, és szemben a hagyományos együttélési formával, egy nyitott rendszer, állandó lekötetlenül lebegő szeretetvággyal a külön élő szülő felé. A nagyszülők száma megsokszorozódik és a kapcsolatok bonyolulttá válnak.

Az etikettet meg sem írták, és máris teljesíthetetlenül nehéz…

A nukleáris családban közös nézetek, közös hagyományok és értékek fogadják a születő gyermeket, biológiai és területi egységet alkotnak egy megkérdőjelezhetetlen rendszerben.  A mozaikcsaládban ezeket együtt kell kimunkálni, ami a gyermek számára instabilitást, a kiszámíthatatlanság érzetét okozza. A gyermek számára a család mindig is apát és anyát jelenti…

Hogyan könnyíthetjük meg a mozaikcsalád felállítását?

El kell fogadnunk azt, hogy milyen érzések dúlnak a gyermekben, és azt is, hogy milyen érzések dúlnak bennünk. Csak akkor tudunk végigmenni az előttünk álló hosszú úton, ha tudjuk, hogy hol állunk rajta induláskor… Ne felejtsük el, hogy egy kudarcos kapcsolat után úgy kezdünk egy újba, hogy sokkal nehezebb feladatot vállaltunk, mint eredetileg, és amelyre készülnünk kell.

Fogadjuk el azt is, hogy a gyermek és mi is sérülten érkeztünk el ehhez a pillanathoz, és lehet, hogy évekbe fog telni mindannyiunk számára a gyógyulás. Ha nincsenek erre erőtartalékaink, ne is vágjunk bele…

A párnak nagyon következetesnek kell lennie ebben a nehéz helyzetben, érdemes az együttélés szabályait aprólékosan kidolgozni, és a gyermekkel megismertetni, hiszen kimondatlan szabályokhoz nagyon nehéz lenne alkalmazkodnia.

Ne várjunk el szeretetet! Az első években elég, ha csak együtt élni tanulunk meg, és szabályok terén ezzel érvelünk. („Nem miattam kell levinned a szemetet, hanem egyszerűen ez a dolgod”). A párnak állandóan egyeztetni kell a szabályokról, és állandóan együtt kell képviselniük azt a gyermek felé, újra és újra egyeztetni, adott helyzetekre igazítani.

Pótanyás mozaikcsalád esetén az apa (mostohaapa) szerepe kulcsfontosságú lehet abban, hogy sikerüljön korábbi partnerével a nevelési kérdésekben megegyeznie, az anya (pótanya) szerepének pedig része kell legyen, hogy ne akarjon az édesanya szerepébe lépni, és teret tudjon engedni az apa-gyermek kapcsolatnak. Az eltérő normákból, szokásokból és életstílusból eredő rengeteg konfliktust empátiával és humorral tudjuk kezelni.

Ha elfogadó szeretettel és türelemmel végig tudjuk kísérni a gyermeket a gyászfolyamaton, akkor érezhetjük, hogy felszabadult a szeretetre, és nem a pozíciónk jogán, hanem saját jogunkon vívhatjuk ki a szeretetét. A család pedig akkor lesz család, ha mindenki úgy érzi, hogy biztonságban van benne és általa biztonságban van a világban is.

Olvasd el ezt is: "A maga gyereke és az én gyerekem, verik a mi gyerekünket" - 8 jó tanács a patchwork-családok számára

Indexkép: Depositphotos.com