A társadalom legkisebb egysége a család: apa, anya és a gyerekek. Így hangzik a jól ismert családmodell, melyet a pszichológia nukleáris- vagy magcsaládnak nevez. A valóságban azonban ettől egyre több eltérő formával találkozunk. A 21. században sokan a család válságáról beszélnek. Ahogy egyre inkább az egyéni érdekek kerülnek előtérbe, és csökken a gazdasági kiszolgáltatottság, úgy egyre többen élnek a válás és újraházasodás lehetőségével. Ezzel olyan új együttélési formák jönnek létre, melyben a gyermekek élete nem egy párhoz, hanem különböző párkapcsolatokban élő szülőkhöz kötődik. A közvélemény mégis mintha figyelmen kívül hagyná a válási statisztikákat és csak a „szokásos” családmodellben gondolkodna. Amikor válásra kerül a sor, azzal mindenki egyetért, hogy a válást nehezen viselik a gyermekek, és a társadalom el is várja a szülőktől a diszkréciót. De arról már kevés szó esik, milyen lesz az együttélés válás után, hogyan alakul az élet, ha új párkapcsolatot létesít a szülő.

„Sikeres” válásról akkor beszélhetünk, ha a szerelemből gyűlöletbe fordult érzelmek közönnyé szelídülnek, és a felek energiáit már nem az egymás elleni küzdelem köti le. Talán ezek az esetek a legritkábbak, de még ekkor sem mondhatjuk azt, hogy a szülő „tiszta lappal” indulhat a párkeresés útján. Mert már van gyermeke. Azzal a ténnyel pedig szembe kell néznünk, hogy a gyermeknek nincs szüksége a szülő új párkapcsolatára. Ez nem azt jelenti, hogy nem válhat számára fontos kapcsolattá, de a kiinduló helyzet az, hogy nem a gyereknek van szüksége szülőpótlékra, hanem a magányossá vált szülőnek partnerre.

A mozaik-családtagok számára a nehézségek egyik fő forrása, hogy tisztázatlanok a velük szembeni szerepelvárások. Ahogyan azt a bevezetőben írt példa is mutatja, már az új partner megnevezése is problémát jelent. A mostoha megjelölés negatív előjelű, a nevelőszülő túl hivatalos, anyának és apának pedig nem szólíthatja a gyermek a szülő új párkapcsolatát. Maradnak a kínos körülírások, mint „a szülő új párkapcsolata”. A valóság az, hogy ezek az új kapcsolatok bizonyos családtagoknak ún. „kényszerkapcsolatok”. Az édesapa új felesége és az előző házasságból származó gyermek közti kapcsolat mindkét fél számára kényszerkapcsolat. Ők nem tudatosan választották egymás. Éppen ezért a kölcsönös tiszteleten felül a szeretet már nem várható el tőlük. Bár a kényszerkapcsolat elnevezés nem hangzik túl barátságosan, idővel mégis átalakulhat szeretetté. A hangsúly az időn van. Meg kell ismerni, meg kell szokni egymást az új családtagoknak. A szokványos család kialakulásától kezdve természetes egységet képez. A mozaik-családnak össze kell nőnie. Ez még azokra a tragikus esetekre is érvényes, amikor az egyik szülő halála miatt az új házastárs valóban a „klasszikus” mostohaszerepbe kerül.

Rugalmasságra és sok kompromisszumra van szükség a békés együttélés kialakításához. A mozaikanyaságot, mozaikapaságot és mozaikgyerekséget nem tanítják. Nincsenek arra vonatkozó szabályok, normák, előírások, hogy kell mozaikcsaládban élni. Minden helyzet más, és valójában mindenkinek magának kell kitaposnia az utat, kialakítani a körülményeket a harmonikus együttélés érdekében. Ez egy hosszú folyamat, és az időnek nagy szerepe van az összecsiszolódásban. Türelemmel és tisztelettel olyan kapcsolatok alakíthatóak ki, melyekből a családtagok hosszútávon profitálhatnak!

Fotó: David Castillo Dominici - FreeDigitalPhotos.net