Már születése előtt sem volt átlagos

Azt a kezdetektől tudtam, hogy Fanni nem átlagos gyerek. Már a pocakomban szokatlan dolgokat művelt. Nem engedte például, hogy idegen kéz hozzáérjen. Azonnal abbahagyta a rugdosást és elhúzódott, ha idegen kéz érintését érezte a hasamon. 

A születése sem volt mindennapi. Amikor betoltak a műtőbe császármetszésre, az egyik asszisztens megjegyezte, hogy ilyet még nem látott. Fanni ugyanis, ahelyett, hogy kifelé igyekezett volna, egyre feljebb mászott, esze ágában sem volt kibújni.

A születése után is feladta a leckét. A csecsemő osztály dolgozói könyörögtek a férjemnek, hogy sürgősen vigyen be egy cumit. Úgy fogalmaztak, hogy Fannitól zeng az egész osztály.

Egy pillanatra sem lehetett egyedül hagyni

Már a kórházban kiderült, hogy egy pillanatra sem lehet egyedül hagyni. Bárhová mentem, vinnem kellett magammal. Aludni is csak úgy volt hajlandó, ha a mellkasomra tettem.

A megpróbáltatások otthon is folytatódtak. A kiságyat gyűlölte, nem maradt meg benne szinte egy percre sem. Ugyancsak ki nem állhatta a hálózsákot, sőt sokáig még a takarót sem tűrte el magán. Folyamatos figyelmet igényelt, egyetlen pillanatra sem volt el egymagában. A babakocsiban csak akkor maradt meg, ha aludt. Egyébként a karomban kellett cipelnem, hogy nézelődni tudjon.

Amikor már ülni tudott és bevezettük a sportkocsit, akkor sem tűrte a montonitást. Egyfolytában énekelnem, mondókáznom kellett séta közben, máskülönben ordított.

A legjellemzőbb tulajdonsàga az volt, hogy hosszú időn keresztül nem bírt ki egy percet sem nélkülem. Egyfolytában karban kellett tartanom, viccesen csak majommamának hívtak a családban. Másoktól viszont nem torelálta a babusgatást. Anyukám a mai napig sérelmezi, hogy nem puszilgathatta Fannit kedvére. 

Az oviban nem bírta a hangzavart, a bezártságot és a zsúfoltságból adódó stresszt. Annyira szenvedett, hogy az első években folyamatosan lebetegedett. Folyamatos figyelmet és jelenlétet követelt. 

Visszagondolva, nem is tudom, hogy bírtam energiával, hogy kielégítsem az igényeit

Sokszor megkaptam, hogy szuperanya vagyok. Néha elismerően, máskor gúnyosan. Pedig nem tettem mást, mint megpróbáltam olyan anya lenni, amilyenre Fanninak szüksége volt.

Ehhez pedig valóban szupererőre volt szükség. Fanni ugyanis, mint a fent említett cikkből megtudtam, úgynevezett "high need child", amit magyarul többemberes gyerekként fordítanak. A gyereknek ugyanis olyan magasak az igényei, hogy több ember szükséges a napi teendők elvégzéséhez. Az anyuka kapacitása gyakorlatilag kimerül a gyerek igényeinek kielégítésében, kell valaki aki a többi teendőt elvégzi. 

Rendszeresen megkaptam, hogy elkényeztetem

Most már tudom, hogy Fanni egy nagy igényű, többemberes gyerek. Jó lett volna ezt korábban tudni. Amikor rendszeresen megkaptam, hogy elkényeztetem, magamhoz láncolom, kisajátítom. 

Akkor csak éreztem, hogy csupán az ő igényeit szolgálom ki, amikor folyton kézben van és róla szól minden perc. Most már tudom. 

Az ilyen típusú gyerekek csak 5 éves koruk körül kezdenek leválni az édesanyjukról. Annak kifejezetten örülök, hogy az ösztöneimre hallgattam és mindig készenlétben álltam. Egy "high need child"-ot nem lehet megnevelni és leszoktatni a magas igényekről. Ha megvonjuk tőle a szàmàra èletfontossàgú figyelmet, csak összetörjük a lelkèt. 

Ha ismerősek a leírt sorok, pötyögjétek be, hogy "high need child" vagy "többemberes gyerek". Olvasgassatok és nyugodjatok meg, hogy nem elkényeztetitek a gyereketeket, csupán kielégítitek a szinte kielégíthetetlen igényeit.

Forrás: Lányomnak az életről 
Indexkép: Depositphotos.com