Miért számít jobban idegenek véleménye, mint a gyerekedé?

Végigolvastam a fénykép alatti kommentáradatot, és pontosan azt kaptam, amire számítottam: 3-4 ismerős azt tanácsolta az anyukának, hogy engedje dönteni a gyereket, a többiek viszont hőbörögve tiltakoztak: Nehogy megengedd neki! Úristen, ezt bűn lenne levágatni! Megbánná, ha levágatná, sírna utána! NE ENGEDD NEKI!!!

Az anyuka ezek után persze visszaírta annak a 3-4 hozzászólónak (engem is beleértve), hogy „Szerintem megbánná.” Itt még tettem egy elkeseredett próbálkozást, és leírtam, hogy a gyereknek meg kell tapasztalnia, hogy a döntéseinek következményei vannak, és ha soha nem bán meg semmit, akkor ezt soha nem fogja megtanulni, de mindhiába. Az anyuka elérte a célját: a Facebook ismerősök meggyőzték, hogy jó döntést hoz azzal, ha nem engedi a lányát dönteni, és persze megmutathatta a kislánynak is a hozzászólásokat: „Látod, kicsim? Mindenki ezt mondja!”

Az én testem, az én döntésem… vagy mégsem?

A hozzászólásokat olvasva hirtelen visszarepültem a gyerekkoromba: újra 12 éves kislány voltam fenék alá érő hajjal, ami olyan dús volt, hogy a fél osztálynak parókát tudtak volna belőle készíteni. Bárhová mentem, az emberek megbámultak, ismeretlenek jöttek oda hozzám vagy kiabáltak utánam az utcán a „Le ne merd vágatni a hajad!” felkiáltással.

Ha volt elég türelmem és energiám, elmagyaráztam, hogy mennyire nehéz számomra ez a rengeteg haj, húzza a fejem, nyáron nagyon meleg, minden fésülködésnél könnyek vannak a szememben, ketten kellünk ahhoz, hogy felcopfozzuk, a hajmosás pedig felér egy rémálommal, panaszaim viszont kivétel nélkül mindig süket fülekre találtak, és a mosolygó nénik és bácsik csak annyit feleltek: „De olyan szép!”

Egy idő után azonban meguntam, hogy idegenek miatt kell szenvednem: miért küszködjek órákat a hajammal azért, hogy nekik tetsszen? Hiszen nem ők hordják, hanem én! Tizenhárom éves voltam, amikor a sarkamra álltam és közöltem, hogy én bizony levágatom a hajam. A döntésem hatalmas felháborodást keltett: minden ismerősöm, még a tanáraim is megpróbáltak róla lebeszélni, ha pedig valaki azt találta mondani, hogy szerinte jól állna nekem a rövidebb haj, valamelyik családtagom azonnal rávágta: „Látod! Azért mondja, mert irigy rád!”

Anyukám ekkor már hajlott arra, hogy beadja a derekát, hiszen számára is nehéz volt már a hajam ápolása, apukám azonban teljesen kiborult: olyan jelenetet rendezett, amit bármely spanyol szappanopera-színésznő megirigyelt volna.
 

Sírásba kezdett, majd amikor ez nem érte el a kívánt hatást, kiabálásba csapott át: elmondta, hogy számára az egyetlen öröm az életben az, hogy a gyönyörű hajamra nézhet, és ha levágatnám a hajam, már nem is lennék szép.

Hogyan romboljuk le a földig egy 13 éves tinédzser lány önbizalmát? Hát így! Anyukám ekkor közbeszólt, mert látta a szavak hatását az arcomon: „Akkor is szép lennél, csak nem annyira.”

Ez volt az a pont, amikor eldöntöttem: ha kell, én magam vágom le a hajam, nem kérek senkitől engedélyt. Kitűnő tanuló vagyok, tanulmányi versenyeket nyerek, mindig jól viselkedem, számukra pedig az egyetlen értékem a hajam? Ekkor már az sem érdekelt, ha valóban nem leszek szép; hajthatatlan voltam.

Miután megtörtént a „nagy vágás”, mindenki dicsérte az új frizurát, sokkal jobban kiemelte az arcomat, és úgy éreztem, mintha egy mázsával könnyebb lenne a fejem. Döbbenten konstatáltam, hogy nem dőlt össze a világ a hajvágásom miatt, nem lettem tőle bibircsókos banya sem, és apám sem meredt sóbálvánnyá. A célomat hosszas harc után elértem, azokat az érzéseket azonban, amiket közben éreztettek velem, soha nem felejtem el. Miért volt egy rakás felnőtt ember megszállottja egy tini lány hajának, és miért nem látta senki ezt a megszállottságot betegesnek?

Szülőként azt tanítjuk a lányainknak, hogy az ő testük, az ő döntésük: ha egy fiú hozzájuk ér, ők pedig ezt nem szeretnék, akkor nyugodtan tegyék szóvá, hagyják ott vagy bármilyen módon védjék meg magukat, hiszen senkinek nincs joga engedély nélkül a testükhöz érni vagy bármi mást tenni vele; a testük csakis az övék. Ezt az aranyszabályt azonban sokszor mi magunk, szülők szegjük meg, amikor nem engedjük meg azt, hogy a saját testével kapcsolatos döntéseket hozzon.

Nem, ez nem azt jelenti, hogy 12 évesen köldökpiercinget, fültágítót vagy tetoválást kellene engednünk neki, azonban egy ilyen kérdésben, mint a saját haja, senki más nem hozhat döntést, csakis ő maga. Nem apa vagy anya, sem a szomszéd néni, sem a Facebook ismerősök. A haját ő hordja, neki kell fésülnie és ápolnia, nem veheti le és akaszthatja fel a fogasra testnevelés óra előtt vagy egy meleg nyári napon.

Ha arról sem dönthet, hogy mit tegyen a saját hajával, valamilyen módon megpróbálja majd visszavenni a kontrollt, hiszen úgy érzi, most semmi felett nem rendelkezhet, még a haja felett sem. Megpróbál olyan dolgokat keresni, amiben ő irányíthat: például nem megy haza időben, és nem bánja a dorgálást, mert legalább valamiben ő hozott döntést; nem tanul a felelésre, és nem bánja a rossz jegyet sem; nem eszi meg a vacsoráját, sőt, lehet, hogy az ebédet vagy a reggelit sem, hiszen az evést legalább tudja kontrollálni, ez még az ő irányítása alatt van.

Bármilyen könnyen is mondasz nemet a gyerek kérésére, lehet, hogy később ő is pont ilyen könnyedséggel fog nemet mondani a tiédre, akkor pedig jöhet a jól ismert kérdés: „Hogyan romlott így el? Pedig olyan jó gyerek volt!”

Indexkép: Depositphotos.com