A jog szerint 14 éves kor alatt a szülő felel a gyerek cselekedeteiért, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem engedhetjük egyedül utazni őt. A szülő felelőssége, hogy megítélje, képes-e önálló közlekedésre a gyermeke, hogy milyen mértékben és milyen körülmények között lehet rábízni az utazást.

A MÁV a 10 éven aluli gyermek vonatútját csak szülői felügyelettel engedi, és a Libegő is csak tíz éves kor felett használható egyedül. A busztársaságok viszont saját üzletszabályzatukban már 6 éves kortól lehetővé teszik az önálló utazást, bár ennél a korcsoportnál a csoportos utaztatásra gondolnak elsősorban, nem magányos hétévesekre egy vidéki buszmegálló öblében.

A KRESZ szabálya szerint a gyermek hat éves kortól közlekedhet gyalogosan egyedül, és 12 éves korától kerékpárral. Ezek tehát azok a szabályok, melyeknek keretein belül mozogva a szülőnek kell felelős döntést hozni arról, hogy mennyi önállóságot enged meg a gyermekének.

A mérlegelés szempontjai meglehetősen szerteágazóak. A hetvenes, nyolcvanas években még előfordult, hogy az óvodás gyermek szép komótosan átsétált az utca végén álló óvodába, és senki nem tartotta a szülőket felelőtlennek. A kisiskolások gyakran kulccsal a nyakukban közlekedtek, csatos görkocsolyával, és bérlettokkal a hátsó zsebben. Ma mások a körülmények, mások a veszélyforrások, nagyobb a forgalom is.

Ahhoz, hogy fiunkat-lányunkat bizalommal engedjük el, több dolgot kell mérlegelnünk. Alkalmas-e, érett-e a gyermekünk a feladatra? Valóban szívesen vállalkozik rá, vagy mi nyomjuk rá ezt a vállalást, ő pedig minden alkalommal szorong? A mi szükségünk diktálja, vagy az ő igénye? A gyermek elengedéséhez nem elég ok, hogy az elvált szülővel nem akarunk találkozni, így a bázisnál feltesszük őt a buszra, a másik szülő pedig a célállomásnál leszedi. Nem bízhatjuk a gyereket egy ad hoc nénire sem, aki majd beszél hozzá a buszon, és vagy szól, vagy nem, amikor le kell szállnia. Az ilyen helyzetek csak szorongatott helyzetbe hozzák a gyereket, és önbizalma sérülni fog.

Milyen forgalmas a terep, amin át kell haladnia? Nem mindegy, hogy egy sétálóutcán kell-e végig bandukolnia, vagy kihalt sikátoron, estleg hatsávos úton kel majd át, vagy békés, szökőkutas tereken? Zaklatják-e esetleg az iskolatársai?

Ismeri, magabiztosan használja-e a biztonságos közlekedés szabályait? Elsajátította-e a KRESZ-t, a zebrán való áthaladás tudnivalóit, a jelzőlámpa értelmezését, a járművön való utazás szokásrendszerét? Egyedül, vagy baráttal, csoporttal utazik-e? Tudja- e nevét, címét, szülei elérhetőségét fejből is? Szóljunk neki arról, hogy a bizalmi elvet hasznosabb, ha felülírja a saját testi épségének védelmében, és nem él mereven és minden esetben az elsőbbségi jogával.

És végül, de talán mindennél fontosabb szempont a gyermekünk személyisége. Azok a gyermekek, akik határozottan és magabiztosan mozognak a világban, jóval kevésbé sebezhetők, mint akik tétováznak, izgulnak. A gyermeki viselkedésben egy jó megfigyelő hamar felfedezi a sérülékenységet, megkörnyékezhetőséget. Tanítsuk meg a gyermeknek, hogy utazás közben udvarias, de magabiztos legyen, ne tűnjön elveszettnek, minden helyzetre legyen forgatókönyve. Beszélgessünk vele ráérően arról, hogy mit tegyen, ha elterelik forgalmi okokból azt a buszt, amin ül? Hogyan reagáljon, ha felajánlja valaki, hogy elviszi kocsival, vagy azt mondja, hogy valamelyik rokona beteg lett? Tanítsuk meg, játsszuk el, hogyan mondjon nemet – ennek megtanulása nem csak közlekedési helyzetekben hasznos! Készítsük föl őt, hogy lesznek olyan emberek, akik szokatlanul, netán még szabálytalanul is viselkednek, és alakítsunk ki erre nézve stratégiákat, persze anélkül, hogy túlzottan megijesztenénk a kezdő utazót. Ha úgy érzi, hogy nincs kiszolgáltatva a helyzetnek, jobban fogja magát érezni, és jobban is teljesít benne. Beszélhetünk vele arról is, hogy kitől és milyen módokon tud segítséget kérni? Az, hogy telefon van nála, nem biztosíték arra, hogy nem eshet baja, nem biztos, hogy tudja majd használni, és az sem biztos, hogy távolról minden helyzetben tudunk neki segíteni. Hívjuk fel a figyelmét arra, hogy tudja elkerülni, hogy célponttá váljon, ne villogtasson értékes tárgyakat, és ne fossza meg magát az utcai történések meghallásától azzal, hogy fülhallgatóval zenét hallgat. Biztosítsuk arról, hogy akkor is segíteni fogunk neki, ha butaságot csinált.

Az önálló közlekedés megtanításában érdemes fokozatosnak lenni. El tudna-e menni a játszótértől a boltig? Legközelebb olyan helyet választhatunk célpontnak, amihez már zebrán is át kell kelni. Játsszuk azt, hogy a gyermek vezet, a szülő csak kísérő, és egyedül a gyermek irányít. Járjuk be, gyakoroljuk be az útvonalat együtt! Egy ilyen út hosszú beszélgetések színtere is lehet, és ilyen lehetőséget kár lenne elengedni. Később a szülő lehet csak távoli kísérő, biztonsági tartalék. Ha gyermekünk már gyakorlottan közlekedik, nem árt, ha nyitott fülekkel fogadjuk azoknak az ismerősöknek a jelzéseit, akik látják gyermekünket az utcán, villamoson. Ha a fokozatosság közben valamelyik lépcsőfoknál bizonytalanná válik, nyugodtan tarthatunk ott pihenőt, csak akkor lépjünk tovább, ha a ő is igényli.

Az önállóság értékes ajándék, a bizalom is értékes gesztus, ám csak az ésszerű határok betartása garantálja az önálló közlekedés sikerét. Ha mindenre felkészítettük, és az őrangyal is kéznél van, az első lépést  már meg is tettük, és a busz, meg a vonat után jöhet a hajó, a repülő és végül az egész világ…