Sok kliensem mondja ezt a beszélgetéseink során: „Nekem csodálatos gyerekkorom volt. Semmiféle durva megrázkódtatás nem ért kicsi koromban, mégis alacsony az önbecsülésem, és szörnyen alakulnak a párkapcsolataim”. Aztán ahogy tovább beszélgetünk, azért kiderül, hogy az anya egész életében depressziós volt, vagy éppen érzelmileg távolságtartó, esetleg örökké dolgozott, alig volt otthon, netán hónapokig távol volt egy munkahelyi kiküldetés miatt. Látszólag nem történt semmi durva dolog. Az anya tette a dolgát, csak épp a gyerek teljesen elsorvadt érzelmileg.

Sajnos nagyon gyakori, hogy a szülőknek éjt nappallá téve kell dolgozniuk azért, hogy eltartsák a családot. Jó esetben ilyenkor a nagyszülők besegítenek, és a gyerekek tőlük kapnak egy kis érzelmi melegséget, odafigyelést. A szülő elvárja, hogy a gyerek „kis felnőttként” megértse és elfogadja, hogy anya nem tud ott lenni az anyák napi ünnepségen vagy évzárón. A gyerek azonban nem minifelnőtt. Lehet, hogy megérti, de attól még végtelenül csalódott, és azt éli meg, hogy anyámnak nem vagyok annyira fontos, hogy eljöjjön az ünnepségre. Nem vagyok elég jó, nem vagyok szerethető.
 

A távol lévő anya

A szülő többféle módon hiányozhat a gyerek életéből. Bárhogy is van, a fenti esetekben az a közös, hogy nem tud kellően odafigyelni a gyerekére, meleg érzésekkel fordulni felé.

Mielőtt bárki is elítélné az ilyen anyákat, azért mentségükre szolgáljon, hogy nem azért távolságtartóak, mert ők így akarják, hanem mert képtelenek melegséget, közelséget, értő figyelmet adni.
Talán azért lett ilyen anya, mert neki magának sem volt része soha feltétel nélküli szeretetben, elfogadásban. A távolságtartó szülő is szereti a gyerekét – a maga módján. De fél az intimitástól, közelségtől, gyengédségtől, képtelen kimutatni az érzéseit. Kötelességtudóan teszi a dolgát, igyekszik a lehető legjobban gondoskodni a gyerekéről, de gondot viselni csak fizikai síkon tud. Valójában lélekben messze van a gyerektől: elérhetetlen, megközelíthetetlen. Hiába viszi oda a kicsi a rajzát megmutatni, anyja kötelességtudóan rávágja, hogy „szép!”, és dolgozik tovább, mert kell a pénz, és „különben sem kell agyon tutujgatni azt a gyereket”.

Lehet, hogy az idő egy részét a gyereke mellett tölti, de semmiképp sem vele. Megengedi a kicsinek, hogy ott „lábatlankodjon mellette”, amíg ő dolgozik, de elvárja, hogy csendben ténykedjen, és ne zargassa őt a problémáival. Ha a gyerek mégis odafordul hozzá, a gondját elbagatellizálja, mert „ugyan, mi baja lehet egy ekkora gyereknek!”. Még az is lehet, hogy elmagyarázza neki, hogy „a sírás gyengeség, emiatt nem érdemes bőgni”. Folyamatosan azt érezteti vele, hogy neki erre egyáltalán nincs ideje.
 

Ezt éli meg a gyerek

Egy örökké távol lévő szülő mellett felnövő gyerek – még ha nagyobb is –, lehet, hogy megérti: anyának nincs ideje, mert dolgozik. De odabent a lelkében egészen más következtetésre jut: „Anyámnak nem vagyok fontos. Ha fontos lennék, töltene velem időt. Biztos nem vagyok szerethető”. Jó esetben békésen beletörődik ebbe a helyzetbe, és végtelenül magányosnak fogja érezni magát. Egyszer egy 13 éves kamaszlány így fogalmazott: „Tudod, megtanultam hangtalanul sírni magányomban, hogy ezzel se zavarjam az örökké elfoglalt, gondokkal küszködő szüleimet”. Sajnos ez a „nem vagyok szerethető” érzés aztán a gyerek többi kapcsolatában is felbukkan. Ezt éli meg a barátaival, osztálytársaival, tanáraival kapcsolatban is. A legkisebb konfliktus is felszínre hozza azt a mélyről jövő szorongását, hogy „nem vagyok fontos, én nem is számítok”.
 

Így hat a távol lévő anya a gyerek felnőtt életére

Mire egy távolságtartó anya mellett élő gyerek felnőtté lesz, nagyfokú önbizalomhiány alakul ki benne, és mindennél jobban vágyik arra, hogy feltétel nélkül szeressék. Éppen ezért a párkapcsolataiban mindent elkövet, hogy mások szeressék őt. Erőn felül ad, beáldozza a saját érdekeit és szükségleteit, és túlságos ragaszkodásával, fokozott féltékenységével valójában tönkreteszi az amúgy jól induló párkapcsolatát.

És miközben gyengédségre, elfogadásra, szeretetre vágyik, tudattalanul mindent „elkövet”, hogy „bebizonyítsa”, ő nem méltó a szeretetre. Féltékenykedésével, ragaszkodásával gyakorlatilag elűzi maga mellől a társát, vagy pillanatokon belül kiszeret a korábban idealizált partneréből. Az is jellemző ezekre a felnőtt gyerekekre, hogy lefelé választanak. Olyan partner mellett állapodnak meg, akiről ők is érzik, hogy valamilyen szempontból „kevesebb” náluk. Vagy alacsonyabb az iskolai végzettsége, kevesebbet keres, vagy zűrös az élete. A választása mögött is a saját értéktelenségének érzete húzódik meg. („Nem érdemlek jobbat.” Vagy: „ő legalább nem fog megcsalni”.)

A partnerkapcsolatok kialakítását pedig nehezíti, hogy mivel gyerekkorukban nem tanultak meg kötődni, intimitásban lenni, ezt felnőttként is kerülni fogják – bár nagyon mélyen vágynak rá. Nem tudnak igazán közel kerülni a társukhoz érzelmileg. Nem tudnak őszintén megnyílni, érzéseket mutatni, ölelni. Tényleg elhiszik azt, amit az anyjuk mondott nekik kiskorukban: az érzések kimutatása a gyengeség jele, ami kiszolgáltatottá tesz.

Sajnos szülőként sem fog tudni másként viselkedni, mint ahogy egykor a saját anyja viselkedett. Akkor is magára fogja hagyni a gyerekét, amikor annak szüksége lesz rá, és a gyerekével szemben sem lesz képes az érzelmes gyengédségre.

Ha felismerted, hogy távolságot tartó anya vagy

Sajnos egy életen át berögzült viselkedést irtó nehéz megváltoztatni, de nem lehetetlen. Első körben tudatosítsuk magunkban, hogy attól, hogy a gyerekünk belenyugszik abba, hogy nem töltünk vele elegendő időt, még nem jelenti azt, hogy meg is érti. Könnyen azt hihetjük, hogy „de hát tudja, hogy attól még szeretem, hogy dolgoznom kell”. Nem tudja, ha nem figyelsz rá, amikor otthon vagytok, nem játszol vele, és nem öleled meg. Ha tudod magadról, hogy nehezedre esik könnyedén, fesztelenül időt tölteni a gyereked társaságában, ha nem tudsz vele önfeledten játszani, akkor kezdetnek az is elég, ha csak megfigyeled őt, ahogy elmerül valamilyen játékban, és engedd meg magadnak, hogy gyönyörködsz benne.

Próbálj meg türelmesebbnek lenni vele – még akkor is, ha éppen határidős munka sürget! Várd ki türelemmel, amíg elmeséli a számára olyan fontos történetet, megmutatja azt a bogarat vagy az éppen felépített hatalmas várat! Próbálj meg esténként, hétvégenként minél több időt valóban vele együtt játszva, rá odafigyelve tölteni! Csináljatok valamit együtt! Vele legyél, és ne mellette! Érdemes tudatosítani azt is, hogy a gyereknek mindenféle ajándéknál többet ér a szüleivel valóban együtt töltött idő.

Fotó: Michele Lamberti/flickr