Előnyök és hátrányok

Az együttélésnek kétségtelenül számtalan előnye van. A pályakezdő fiatalnak nagyon jól jön, hogy a kezdő fizetéséből nem albérletre és rezsire kell költeni, van otthon meleg étel, frissen vasalt ruha, és maximum a szobáját kell kitakarítania. Ugyanakkor könnyen előfordulhat, hogy a szülők beleszólnak az életébe, be kell számolnia arról, hogy kivel és hová megy esténként, mikor jön haza. El kell tűrnie, hogy gyerekként kezelik, anyu figyelmezteti, hogy reggel vegyen sapkát, noszogatják, hogy ismerkedjen meg már végre egy szimpatikus fiúval/lánnyal, majd ha ez megtörténik, akkor hallgathatja, hogy az illető miért nem való hozzá.

A szülők esetében óriási előny, hogy még követhetik gyermekük életét, kontroll alatt tarthatják, gondoskodhatnak róla, nem kell szembenézniük azzal, hogy kettesben maradnak a párjukkal, akihez esetleg már évtizedek óta semmi közük nincs. Vagy épp egyedülálló szülőként nem kell magukra maradniuk.
Ugyanakkor mindennaposak a viták a felnőtt gyerekkel, aki széthagyja a cuccait, nem veszi ki a részét a háztartási munkából, telepakolja a mosogatót, éjszakánként hangosan nézi a filmeket, és soha nem lehet tudni, hogy mikor ér haza. A legtöbb anyuka képtelen elaludni addig, amíg a gyereke éjszaka épségben haza nem ér.
Sok szülő érzi azt, hogy a csemetéje kihasználja, egyáltalán nem hálás a Mama-hotel szolgáltatásaiért. A szülők gyakran panaszkodnak, hogy a gyerek elvárja a kiszolgálást, de nem tűri a kérdéseket, javaslatokat, sőt már beszélgetni sem hajlandó a szülőkkel.

Sajnos a legtöbb esetben az együttélés áldatlan állapotokat szül, és valóban akadályozza a fiatal felnőttet abban, hogy teljesítse az életkorából adódó lélektani feladatokat: felelősséget vállaljon az életéért, munkába álljon, családot alapítson. Ugyanakkor sajnos az a magyar realitás, hogy nagyon komoly nehézségekkel jár, ha egy fiatal maga akarja fizetni a tandíját, albérletét, rezsijét. Felmerül tehát a kérdés: hogyan lehet a kényszer szülte együttélést mindkét fél számára kellemesebbé tenni?
 

Legyenek közös szabályok!

Minden együtt élő közösségnek szüksége van bizonyos keretekre, szabályokra. A szülőknek érdemes leülniük a fiatallal, és közösen megbeszélni, hogy ki hogyan képzeli el a közös életet. Ki hogyan veszi ki a részét a költségekből, a háztartás ellátásából. Ki megy boltba, mikor ki mosogat, takarít? Esetleg arra is kitérhetnek, hogy megbeszélik, mi a szankciója annak, ha ezek nem valósulnak meg. Nagyon fontos, hogy a szülők vegyék figyelembe felnőtt gyerekük kéréseit is! Vegyék komolyan, ha a fiatal azt kéri például, hogy az anyuka ne telefonáljon rá folyton, ne mászkáljon be, pakoljon a szobájában!
 

Bízz meg a gyerekedben!

Szülőként talán az egyik legnehezebb feladat végignézni azt, ahogy a gyerekünk újra meg újra nekimegy a falnak: rosszul dönt, nem jól választ. Nehéz szó nélkül végignézni a fájdalmát, kétségbeesését, tehetetlenségét. A legtöbb szülő ilyenkor jön az „ugye, én megmondtam” dumával, és csodálkozik, ha a gyereke bezárul előtte.
Ehelyett megteheti azt is, hogy nem mond semmit, csak csöndben végighallgatja a fiatalt. És a legfontosabb: nem ad tanácsot! Még akkor sem, ha tényleg jobban tudja, hogy az adott helyzetben mi lenne a legjobb. Azt viszont megteheti, hogy együtt gondolkodnak a lehetséges megoldáson. Ezzel segíti a fiatalt a döntéshozásban, és a dolgai intézéséért nála hagyja a felelősséget.

Szülőként itt csak egyet tehetünk: bízunk abban, hogy a gyerekünk képes önállóan meghozni a számára lehető legjobb döntést. Ha így teszünk, a fiatal képessé válik arra, hogy felelősen vigye a dolgait, még akkor is, ha ennek az érettségnek az árát gyakran súlyos kudarcokkal, csalódásokkal kell is megfizetnie. Ezt egyetlen szülő sem spórolhatja meg a gyerekének. A legtöbb szülőnek a saját jószándékát, segítőkészségét kell legyőznie a gyereke érdekében. Furcsa paradoxon: úgy segít, hogy nem segít.
 

Ne kérdezz, de hallgasd meg, ha beszél!

A fiatal felnőttek már a legritkább esetben mesélnek el mindent a szüleiknek. Pontosan tudják, hogy a dolgaikról mi az „öregek” véleménye, és sok mindent elhallgatnak. A bölcs szülő erről nem faggatja a gyerekét, még akkor sem, ha betegre aggódja magát bizonyos témák miatt. Nagyon fontos, hogy a szülő megértse: bőven elég, ha egyszer elmondja a véleményét a fiatalnak – már persze csak akkor, ha az megkéri őt erre.
A kéretlen vélemény, tanács a tanácsadót egy mindentudó szerepbe helyezi, alá-fölérendeltségi viszonyt hoz létre a két ember között. Ez bármilyen hétköznapi helyzetben bicskanyitogató, hát még egy épp a felelősségét próbálgató fiatalnak.

A nagyon aggódó szülő annyit tehet, hogy jelzi az aggodalmait, de ha a gyereke erre nem nyitott – miért is lenne az, hiszen nagy valószínűséggel épp úgy aggódik, mint az anyukája – akkor visszavonul. A szülő szorongása a szülő problémája. Nem a gyerek, hanem a szülő dolga, hogy enyhítse azt.
 

A szülő fókuszáljon a saját életére!

Sajnos a legtöbb szülőnek nagyon jól jön, hogy egy fedél alatt él a gyerekével, mert addig sem kell a saját életével, vágyaival, terveivel, párjával foglalkoznia. Minden figyelmét és energiáját leköti, hogy a gyerekével törődik. A saját élete helyett a gyerekét akarja irányítani, s ezzel meggátolja a fiatalt a felnőtté válásban.
Egy szülő azzal segíti a leginkább a gyereke életét, ha elkezd foglalkozni saját magával: az egészségével, a terveivel. Új hobbikat talál, sportolni, táncolni kezd, közös programokat csinálnak a párjával. Vagyis a gyereknevelés hosszú évei után ismét megkeresi önmagát, és a saját életéért felelősséget vállal.

Sokkal könnyebb egy gyereknek saját életet kezdeni, ha azt látja, hogy a szülei jól vannak, és nem halnak bele az ő távozásába. Ha a gyerek azt érzékeli, hogy a szülei házassága tönkrement, vagy ha az őt egyedül nevelő szülő magányossá válik az ő távozásával, akkor nagyon nehéz lesz neki boldog, önálló felnőtté válni.
Hiszen lelkifurdalása támad attól, hogy ő boldog, amikor anya egyedül szomorkodik otthon, és tudattalanul szabotálni kezdi a saját boldogságát. Például nem választ társat, vagy csupa olyat, akivel nem lehet együtt élni. Az ilyen fiatal nem a saját életéért fog felelősséget vállalni, hanem a szülei életéért, és el fog akadni a karrierjében, a párválasztásban.

Ha tehát szülőként tényleg azt szeretnéd, hogy a gyereked boldog párkapcsolatban élő, a dolgaiért felelősséget vállaló felnőtt legyen, akkor a legjobb, amit tehetsz, ha tudatosan elkezdesz dolgozni azon, hogy te magad boldoggá válj, és a figyelmed fókuszát a gyerekedről egyre inkább a saját életedre helyezed vissza. 

Fotó: Rolands Lakis / flickr