Sajnos a gyereknevelés nem olyan, mint egy bútor összeszerelési útmutató, hogy ha a megfelelő sorrendben a megfelelő dolgokat tesszük, akkor a végén kijön egy jól nevelt, boldog gyerek. Vannak azonban bizonyos elvek, amelyek segíthetnek abban, hogy a lehető legjobban megközelítsük ezt a célt.
Nincs olyan módszer, amely garantáltan hatékony, de az biztos, hogy ha a nevelés alapelve az, hogy hogyan tudom a lehető leghatékonyabban a gyerekre erőszakolni az akaratomat, rávenni arra, hogy azt tegye, amit mondok neki, az nem sok jóra vezet.
Érdemes inkább azt kérdezni: mire van szüksége a gyerekemnek, és ezt az igényt hogyan tudjuk kielégíteni? Erre a kérdésre csak akkor tudunk válaszolni, ha hajlandóak vagyunk a gyereket komolyan venni: elismerjük, hogy fontosak az érzései, vágyai, kérései. Persze nem lehet mindig a kedvére tenni, de mindig meg lehet őt hallgatni, és soha nem szabad izomból lesöpörni az igényeit az asztalról.

Lássuk tehát az alapelveket!
 

1. Gondoljuk át alaposan, hogy mit kérünk a gyerektől!

A szülők többsége abból indul ki, hogy minden kérése, követelése, utasítása jogos. Ugyanakkor számtalan szülő nem veszi figyelembe a gyereke életkorát és képességeit. Például elvárják egy óvodástól, hogy csendben üljön végig egy hosszú családi ebédet. Teljesen normális, ha egy óvodás ficánkol, hangosan beszél, és kiborul, ha csendre intik.
Nagyon fontos tehát, hogy az elvárásainkat mindig a kicsi életkorához igazítsuk. De még ha a gyerek képes is megtenni, amit kérünk, akkor is érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon tényleg muszáj-e megtennie. Ha például a szülő azt szeretné, hogy a gyereke zongorázni tanuljon, ám a csemete visítva tiltakozik a gyakorlás ellen, akkor nem árt, ha a szülőben felmerül a kérdés: a gyerek igényeit tartom szem előtt vagy a sajátjaimat? Mit érek el ezzel? Esetleg azt, hogy a gyerek egy életre megutálja a komolyzenét?

Természetesen vannak dolgok, amelyeket joggal várhatunk el egy gyerektől. Ám a legfontosabb, hogy mielőtt azon törnénk a fejünket, hogy milyen eszközökkel vegyük rá arra, hogy azt tegye, amit mondunk neki, először szánjunk egy kis időt arra, hogy végiggondoljuk a kérésünk értelmét és szükségességét.
 

2. Mindig a kapcsolatunkat tartsuk szem előtt!

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire fontos, hogy milyen viszonyban vagyunk a gyerekünkkel. A szigorú, tekintélyelvű módon nevelt gyerekek jó részének összeugrik a gyomra, ha meghallja, hogy a szülője hazaért. Nem hiszem, hogy bármelyik szülő örülne, ha ezt váltaná ki a gyerekéből. Ugyanakkor az is biztos, hogy a szabályszegő viselkedés könnyebben kezelhető, ha a gyerek biztonságban érzi magát a társaságunkban, és képes elmondani, hogy mit miért tett.
Ráadásul, ha bíznak bennünk, akkor nagyobb valószínűséggel teszik meg azt is, amit kérünk tőlük. Persze lesznek olyan pillanatok, amikor kénytelenek vagyunk a sarkunkra állni, és a gyerekünk ilyenkor bizony elég frusztrált lesz. De mielőtt szigorhoz, keménységhez folyamodnánk, mielőtt boldogtalanná tennénk a gyerekünket, mindig gondoljuk át alaposan, hogy az adott helyzet van-e annyira fontos, hogy megterheljük vele a szülő-gyerek kapcsolatot.
 

3. A gondolkodásmódunkat is változtassuk meg, ne csak a viselkedésünket!

A büntető nevelést gyakorlók a következőképpen gondolkodnak: ha egy gyerek valamilyen nem kívánatos dolgot tett, akkor a gyerek ezt direkt, rosszalkodási szándékkal tette. Vagyis vétett a szabályok ellen, tehát büntetést érdemel. Az együttműködő nevelést gyakorlók ugyanezt a viselkedést megoldandó problémának tekintik, alkalomnak arra, hogy tanítsák a gyereket - ahelyett, hogy szenvedést okoznának neki.
 

4. Tiszteljük a gyereket!

Az együttműködő nevelés egyik legfontosabb alapelve, hogy tiszteljük a gyereket! Ha így teszünk, sokkal nagyobb valószínűséggel fog tisztelni másokat – beleértve a szüleit is.
Sajnos még a gyereküket szerető szülők sem mindig bánnak tisztelettel a csemetéikkel. Néhányan rosszindulatú, szarkasztikus megjegyzéseket tesznek, semmibe veszik a gyerek kéréseit, nem foglalkoznak a haragjával („Higgadjál le, de rögtön!” „Most miért vagy úgy oda?”), elbagatellizálják a félelmeit („Nem kell félni!”). Belevágnak a gyerek szavába, elhallgattatják, ugyanakkor fel vannak háborodva, ha a gyerek teszi velük ugyanezt. És sajnos néha becsmérlően beszélnek a gyerekükről: „Nézd, hogy játssza az eszét!” „Gyere, hagyjuk itt, amíg le nem higgad!”. Törekedjünk arra, hogy úgy bánjunk a gyerekünkkel, ahogy szeretnénk, ha velünk is bánnának.

A tisztelethez tartozik az is, hogy elfogadjuk: a gyerek a saját életének a legjobb szakértője. Nálunk sokkal jobban tudja, hogy mikor éhes, szomjas, fáradt, hogy mit szeret, és mit nem. Dőreség azt feltételezni, hogy azért, mert érettebbek vagyunk nála, mindig jobban tudjuk, hogy mire van szüksége.
Tiszteletlenség a szülő részéről, ha meg akarja mondani a gyerekének, hogy mit él át és mit nem. Ha például a gyerek kifakad, hogy mennyire utálja a tesóját, és a szülő rávágja: „Hogy mondhatsz ilyet? Dehogy utálod!/Szeretned kell a testvéredet!”. Ez nemcsak hogy nem segít a testvérviták kezelésében, de a gyerek egy idő után elhiszi, hogy az ő érzései nem fontosak, hogy nagy baj, ha haragot érez.
 

5. Legyünk hitelesek!

Nem érdemes elbújni az Anya/Apa szerep mögé. Az igazi emberek néha feszültek, fáradtak, kifakadnak, máshol járnak a gondolataik. Néha olyasmit mondanak, tesznek, amit később megbánnak, és ezért képesek bocsánatot kérni akár a gyereküktől is. Sokan félnek attól, hogy ha bevallják a hibájukat, tévedésüket, akkor elvesztik a tekintélyüket a gyerek előtt. Pedig legalább két jó okunk van arra, hogy időnként bocsánatot kérjünk a csemetéinktől: egyrészt ezzel példát mutatunk nekik. Teljesen haszontalan bocsánatkérésre kényszeríteni a gyerekeket, ám rendkívül hasznos, ha mi magunk mutatjuk meg éles helyzetekben, hogyan kell ezt csinálni. Másrészt a bocsánatkérés megérteti a gyerekekkel, hogy mi is esendők vagyunk, és nem dől össze a világ, ha valaki beismeri, hogy tévedett, vagy rosszat csinált. Ezzel a hibák iránti felelősség vállalását is megtanítjuk nekik.

6. Kérdezzünk többet!

Az utasítgatásnál sokkal hatékonyabb, ha megpróbáljuk elérni, hogy a gyerekek fogalmazzák meg az ötleteiket, ellenvetéseiket, érzéseiket. Sokszor annyira leköt minket a saját véleményünk hangoztatása, hogy a gyereket meg sem hallgatjuk. Ha például egy hároméves kiönt a padlóra egy zacskó süteményt, első indulatunkban gyakran leordítjuk. Ha viszont megkérdezzük tőle, hogy ezt miért tette, akkor lehet, hogy elmondja, hogy meg akarja enni. Ha ez nincs ellenünkre, akkor megnyugtathatjuk, hogy megeheti, ha szépen visszapakol mindent, és átvonul az asztalhoz. Ezzel elejét vehetjük egy konfliktusnak.

Általános szabály, hogy először mindig próbáljuk kideríteni, hogy mit, miért tesz a gyerek. A gyerekek fejében néha egészen más kép él a valóságról, mint a miénkben. Egy problémát csak akkor lehet megoldani, ha tudjuk, hogy honnan ered. Ám ha valaki fél attól, hogy elítélhetik, akkor kevésbé készségesen beszél majd róla, és nehezebben fogunk tudni segíteni neki.

Vannak viszont olyan kérdések, amelyeket a szülők szívesen alkalmaznak, ám ezek messze nem őszinte kérdések. Például ordítva megkérdezni, hogy „Ezt most miért csináltad?” Vagy: „miért nem nézel a szemembe, amikor hozzád beszélek?”. Még rosszabbak azok a kérdések, amelyekre csak a szülő által elvárt válasz adható: „Mit kell mondani a húgodnak, amikor megbántottad?”.
 

7. Mindig a legjobbat feltételezzük a gyerekünkről!

Egyrészt általában nem tudhatjuk biztosan, hogy miért viselkedett a gyerek egy bizonyos módon, másrészt a motivációjáról alkotott feltételezéseink önbeteljesítő jóslattá válnak. Ha azt gondoljuk, hogy azért sír a gyerek lámpaoltás után, mert csak manipulálni akar minket, vagy azért nem öltözik fel reggel, mert rosszindulatú és csak bajt kever, akkor előbb-utóbb tényleg engedetlen bajkeverővé fog válni. Lehet, hogy a szülő ezt így nem is mondja ki, de az is elég, ha gondolja. Sajnos sokan ki is mondják: „Rossz, szófogadatlan, engedetlen gyerek vagy!”

Azzal segítünk a gyerek jó szándékait fejleszteni, ha úgy bánunk vele, mintha jó szándékok vezették volna a tetteit. A „rendetlenkedés” mögött a legtöbb esetben valójában a képességek vagy a megfelelő útmutatás hiánya áll, esetleg a felfedezés vágya, esetleg az, hogy a gyerek nem képes végiggondolni tettei következményét. Egy kétéves, aki azzal játszik, hogy újra meg újra ledobja a kanalat, nem azért teszi, hogy kikészítse az anyját, hanem mert érdekes számára, hogy létezik gravitáció. Fel sem tudja mérni, hogyan hat ez a tette a fáradt szülőjére.

Azt gondolom, hogy ezeknek az elveknek egy része idegen lehet azoknak, akiket büntető módon neveltek. Ők nehezen tudják elképzelni, hogy lehet másként is. Ráadásul az együttműködő nevelés nagyon komoly önfegyelmet, önreflexiót, empátiát igényel. Például azt, hogy legyőzzem a feltörő haragomat, amikor a gyerek a frissen felmosott padlóra önti az ebédjét, mert épp jókedvűen ugrándozik. Rendkívül időigényes ilyenkor elmagyarázni neki, hogy ez miért esik rosszul nekünk, és megkérni, hogy segítsen eltakarítani a romokat. Könnyebb és gyorsabb leordítani a gyereket, és büntetésből bedugni a szobájába.
Kismillió probléma adódik a családban, és nekünk mindig döntenünk kell az irányítás és a tanítás között. El kell döntenünk, hogy azt mutatjuk meg nekik, hogyan lehet erőből irányítani, vagy inkább igyekszünk megtanítani őket felelősségteljesen, empatikusan viselkedni. Döntetünk kell a gyors álmegoldások és a hosszú távú célok között. 

Fotó: Donnie Ray Jones / flickr

betöltés...