Annak ellenére, hogy 2005 óta tilos a gyereket akár csak pofon verni, több hasonló esetet láttam már. Egy alkalommal a játszótéren ütötte a fia fejét egy édesanya, mert szerinte túl gyorsan pörgött a forgón. A 6 év körüli kisfiú láthatóan hozzá volt szokva az efféle bánásmódhoz, az arcán dacos mosollyal annyit mondott: "Nem fáj."
Mire az anya: "Majd fog!"

A gyerekek bántalmazása a fent említett törvény ellenére igen gyakori hazánkban. Egy anyuka mesélte, hogy a lányuk óvó nénije azt kérte, hogy tegye fel a kezét az a gyerek, akit rendszeresen megvernek otthon. A csoport többségének a keze a magasba lendült. Persze hatalmas különbség van verés és verés között. Mégis úgy tűnik, hogy az, akinek csak a kezére csapnak rá, vagy időnként elfenekelnek, ugyanúgy éli meg a dolgot, mint az, akit jó alaposan helybenhagynak. A gyermekek tudatában a legcsekélyebb testi fenyítés is verésnek számít.

A legújabb kutatások is azt támasztják alá, hogy a sokak által csak jól megérdemelt atyai pofonnak titulált testi fenyítés is káros hatással van a gyerekek lelki világára, akár örökre nyomot hagyhat bennük. Ráadásul mára minden kétséget kizáróan bebizonyították, hogy a verés, mint nevelési eszköz hosszú távon teljesen hatástalan. Amellett, hogy dacot vált ki, nagyban hozzájárul a gyerekek körében egyre elterjedtebb agresszív viselkedéshez.

Engem nem vertek a szüleim. Annak ellenére, hogy szeretetben, testi fenyítés nélkül neveltek, a testvéreimmel együtt szófogadó, udvarias, jól tanuló gyerekek voltunk. A férjem is ugyanilyen háttérből érkezett, így nálunk egyértelmű volt, hogy soha nem emelünk kezet a gyerekre.

Szerencse, hogy nálunk konszenzus van ebben a témában. Ismerek olyan házaspárt, akiknél komoly problémát okozott az eltérő felfogás. Az édesanya hozzánk hasonló elveket vallott, a férje viszont hitt a testi fenyítés nevelő erejében. A korábban boldog kapcsolat olyannyira megromlott emiatt, hogy végül a házassági tanácsadóban kötöttek ki.

Nem mondom, hogy nekem néha nem viszketett a tenyerem. Fanni dackorszakát igen megszenvedtük. Nehéz volt szembesülni azzal, amikor a korábban anyafüggő, imádott lányom, akinek minden csepp véremet odaadom, eltorzult arccal üvölti, hogy “Utállak!” Pusztán azért, mert nem engedtem meg neki, hogy kanállal egye a zsírt a bödönből. Bevallom, hogy ilyenkor iszonyú jól esett volna képen törölni. Amikor az ember évek óta nem aludt végig egyetlen éjszakát sem, folyamatosan ingerült a kimerültségtől és zsibog a feje a fejhangon üvöltő gyerektől, könnyen elszakad a cérna. És olyankor könnyen eljár az ember keze.

Időnként én is erős vágyat éreztem rá, hogy odacsapjak Fanninak. Nem tettem. Tisztában voltam vele, hogy az a pofon csak pillanatnyi megkönnyebbülést hozott volna és csupán a saját tehetetlenségemet éltem volna ki vele. És ezért a pillanatnyi botlásért hatalmas árat fizettem volna.
Egyrészt biztos vagyok benne, hogy valami eltört volna azzal, ha lekeverek egy pofont Fanninak. Az az ősbizalom, ami a mai napig köztünk van, visszafordíthatatlanul elillant volna. Másrészt a dühöm elszálltával iszonyatos lelkiismeret-furdalás kerített volna a hatalmába, amiért megütöttem.

Így visszatekintve azt mondom, be kellett volna szereznem egy boxzsákot. Mert valahol le kell vezetni azt a rengeteg feszültséget, amivel a gyereknevelés jár. Én, aki alapból a világ egyik legbékésebb embere vagyok, néha azt éreztem, hogy szétrobban a fejem. Ilyenkor arra gondoltam: te jó ég, mit érezhet az, aki alapból egy lobbanékonyabb természet?

Egy anyuka nagyon találóan úgy fogalmazta meg, hogy kéne egy szelep a fejére, amit szükség esetén ki lehet nyitni, hogy a felesleges gőz távozhasson. Pont úgy, mint a Szaffi című mesében a gonosz Feuerstein kormányzónak. Ám amíg ez nem lehetséges, marad a boxzsák!

Forrás: Lányomnak az életről 
Kép: geralt / Pixabay

betöltés...