A mi volt ma a suliban kérdésre pedig minden nap ugyanaz a válasz, hogy semmi. Esetleg az, hogy jó volt. Vagy rossz. Vagy szóra sem érdemes. Hogyan legyenek boldogabbak, békésebbek, vagy legalább hiszti-mentesebbek a mindennapjaink? Hogyan érjem el, hogy meséljen, megnyíljon irányomba az a drága lény, aki a legfontosabb az életemben?
 

Biztos jó nyelven kommunikálsz?

Kiskamaszkorig a gyerekek elsődleges kommunikációs nyelve nem a beszéd. Éppen ezért esik nehezükre szavakban megfogalmazni azt, amit éreznek. Sokkal inkább beszélik az érintések nyelvét, amikor egymás szemébe nézünk, mosolygunk, vagy megöleljük egymást. Amikor az elsős, másodikos gyerkőc elé sietünk az iskolába, a kocsi volánja mögül kérdezzük sietve, hogy "na, mi volt a suliban?", az nem jelent sok kapcsolódási pontot a gyerek számára. Ő szerencsére még nem tud ilyen „stresszesen” élni, hogy úgy kommunikáljon velünk, hogy nem vesszük fel vele a szemkontaktust, sőt, még az arcunkat sem láthatja. Nem is tud mást válaszolni erre az ártatlan kis kérdésre, mint azt, hogy semmi.
 

Örülök, hogy látlak!

Szenteljünk pár percet a gyerekünknek és magunknak, a viszontlátás örömének. Még akkor is, ha ő nem ugyanazon a lángon ég, mint mi, mert éppen szívesebben játszott, szaladgált, beszélgetett volna még egy kicsit inkább a barátaival, mint velünk. Nem is szabad ezen megsértődnünk, sem pedig szóvá tennünk. Izgalmasabb és célravezetőbb, ha kifejezzük saját érzéseinket, és újra építjük azt a hidat, ami reggelente az elválással egy kicsit megroggyan kettőnk között. Próbáljuk csak ki, milyen hatást érünk el, ha a „mi volt ma a suliban?” unalomig ismételt kérdése helyett csak annyit mondunk, hogy jó újra látni téged! Van olyan kisgyerek, akinek emellé egy ölelés is jól esik. Ha pedig kibírjuk, hogy ne árasszuk el a kérdéseinkkel rögvest, arra is van lehetősége a gyereknek, hogy maga nyíljon meg és kezdjen el beszélni. Ha a gondolatainkat valóban rá tudjuk fókuszálni, ha a szemünkből, a gesztusainkból az árad, hogy tényleg érdekel minket a válasz, hogy mi történt vele, és nem csak futólag, két különóra között félvállról kérdezünk valamit, majd a válaszra nem is figyelünk oda, a kisgyerek megérzi, azt a láthatatlan köteléket, ami kettőnk között feszül. Amint sikerül egymáshoz igazából kapcsolódnunk, többé már nem kérdés az, hogy mi történt a suliban.
 

Tényleg érdekel a válasz?

A legtöbb esetben mi magunk, a szülők teszik stresszessé saját és gyermekeik életét is. Belekényszerítik a kisgyerekeket a rohanásba, a leckét a padon ülve készítik el, amíg a tesót várják a különórán, az uzsonnát a buszmegálló felé rohanva tömik a szájukba. Még alig 8-9-10 évesek, és máris tiszta szorongás az életük. Nem kell ezen csodálkozni, hiszen ezt látják rajtunk is. Vacsora közben az okostelefont nyomogatjuk, és soha nem tudunk elindulni időben, mert az valahogy nem működik. Álljunk már meg egy pillanatra! Mit tanítunk ezzel a gyereknek? Ha már a saját egészségünket semmibe vesszük, mert az nem számít, legalább a gyerekeinkre legyünk tekintettel. Érdemes megvizsgálni magunkat. Mi elmeséljük rögtön akár a gyerekünknek, akár a párunknak, hogy mi történt velünk aznap?
 

Nem a te hibád!

Sajnos, mint annyi más készséget, ami az élethez alapvetően szükséges lenne, nem tanítják az iskolákban azt sem, hogy hogyan kommunikáljunk a gyerekünkkel. Éppen ezért, az édesanyáknak nem marad más, mint saját emlékeik és mintáik a saját családjaikból, melyek valljuk be, nem minden esetben léteznek egyáltalán, vagy másolhatóak. Ha mégis, akkor ezek a minták nem mindig használhatóak, hatékonyak. Hogyan tanulhatunk meg mégis egy másfajta kommunikációt? Elsősorban nyitottsággal, mindenekelőtt a saját bőrünkön, az önismeret útján, melyhez csodálatos eszköz a kezünkben a MET. Ez a terápia szelíden, szavak nélkül, az érintés útján oldja fel bennünk a blokkokat, nyitja meg bennünk azt a békét, amire mindenki vágyik.
 

Teremts türelmet

A MET-ben azt szeretem többek között, hogy lelassít és türelmet teremt bennünk, magunk iránt, és ezzel közvetve a másik iránt, így a környezetünk iránt is. A MET egyfajta életstílus, mely megtanítja nekünk, hogyan legyünk végre jelen magunk és a világ számára. Egy MET kezelés után pedig már nem az a kérdés, hogy mi is történt ma az iskolában, hanem jóval inkább az, hogy egy olyan békés légkörben találkozhatunk újra, ahol lehetőség van kimondani azokat a szavakat is, amelyeket olyan nehéz megformálnunk, vagy megfogalmaznunk, ahol a kisgyereknek is lehetősége van szeretetben, feloldódva csak egyszerűen együtt lenni. 

Fotó: elementus/pixabay.com