Virág története.

Amikor kicsi volt, azt mondta, én leszek a felesége

18 éves a fiam, testvére nincs, egyke. Mindig is ő volt az én kis szerelmem, amikor kicsi volt, mindig azt mondta, hogy anya, ha nagy leszek, akkor elveszlek feleségül, meg téged szeretlek a legjobban. Azt is mondta, hogy sose fog elköltözni innen, mindig velünk akar majd lakni, és hogy ne is mondjunk olyanokat, hogy ő más lányt fog szeretni és egyszer el fog innen menni. 

Akkor csak jókat nevettünk ezen a férjemmel, mert tudtuk, hogy ez nem így lesz. Hiszen az az élet rendje, hogy a gyerek felnő, szerelmes lesz, kirepül. 

Nem arról van szó, hogy ezt én vagy a férjem nem fogadtuk volna el. Hogy nem akarnánk megengedni neki, hogy bontogassa a szárnyait. Egyszerűen arról van szó, hogy ez a szárnybontogatás... hogy is mondjam. Túl gyors. És túl hangos. Meg túl minden.
 

Nagyot nyeltünk és azt mondtuk, hogy eljött ez az idő is

16 éves volt, amikor először belecsöppentünk ebbe a lányos dologba. Az apja elé állt és azt mondta, hogy kér pénzt mozira. Máskor is előfordul ilyesmi, így nem lepődtünk meg, de azért megkérdeztük, kivel menne. Azt mondta, hogy a Fannival. Aki az osztálytársa és a legnépszerűbb lány az egész gimiben. 

Nagyot nyeltünk és azt mondtuk magunkban, hogy hát rendben, eljött ez az idő is, a mi kisfiunkból nagyfiú lett, akit most már a lányok is érdekelnek. 

Aztán az első randiból második lett, utána pedig már be is mutatta nekünk Fannikát, mi pedig amennyire tudtunk, megtettünk mindent, hogy ne zavarjuk őket a turbékolásban. 

Amikor a kislány velünk vacsorázott, jókat beszélgettünk, de igyekeztünk nem faggatni őt nagyon, nehogy elijesszük a viselkedésünkkel.
 

Bezárkóztam a hálószobába, tv max hangerőn, csak hogy ne halljam a fiamat

Aztán egy nap eljött az is, hogy itt aludt nálunk. Megmondom őszintén, akkor még semmit nem hallottunk. Aztán ahogy teltek a hetek, egyre jobban feloldódtak a fiatalok, és egyre hangosabbak lettek. Istenem, az én kisfiam!

A férjemmel úgy döntöttünk, hogy bezárkózunk a hálószobába, és hangosan hallgatjuk a tv-t, de olyan is volt, hogy kimentünk a kertbe beszélgetni, amikor délután bezárkóztak a fiam szobájába. 

Ez így ment egy darabig. Aztán egyszer csak Fannika nem jött többet. 

Megkérdeztem a fiamat, hogy történt-e valami, de ő azt monda, hogy hagyjam már békén, nem rám tartozik. 

Nem telt el két hét, és már jött az újabb kislány. Zsófi. Ő egyáltalán nem volt szégyellős, legalábbis ami a hangokat illeti. Elég hamar a lényegre tértek a fiammal. Párszor volt nálunk csak. 

Utána jött Anna. Ő két hónapig járkált fel hozzánk. Csak azt nem értem, hogy miért mindig nálunk aludtak, a lány szüleihez miért nem mentek soha.
 

Nem így képzeltem a fiam leválását

Aztán úgy döntöttem, hogy nem fogom megjegyezni a lányok nevét, mert egyszerűen ez már sok nekem. Beszélni akartam a fiammal, hogy értem én, hogy vége lett Fannival, és most nagy a szerelmi bánat, valahogy enyhíteni kell rajta, de ez azért nem állapot. 

A férjem viszont azt mondta, hogy hagyjam őt békén. Elvégre is mit érnénk el vele? Hogy majd bújkál meg isten tudja, milyen helyeken fog szerelmeskedni, csak mert engem zavarnak a hangok, és az, hogy átjáróház lettünk? 

Valahogy nem így képzeltem a fiam leválását. De azt se akarom, hogy megromoljon közöttünk a kapcsolat és elköltözzön. Tudom, hogy annyira még nem önálló, hogy máshol lakjon, hogy egy saját albérletet fizessen. Hiszen csak most fog érettségizni. 

Úgyhogy maradt a hangosra állított tv, a kertészkedés, és a jópofizás a lánnyal, aki egy pár hét múlva már itt se lesz. Vagy van más választásom? Hangszigeteljem a hálószobánkat? Az azért már mégiscsak túlzás lenne.

Indexkép: Depositphotos.com