A Társadalomtudományi Kutatóközpont egyik szociometriai felmérésében többek között arra kérte a középiskolás diákokat, írják le, hogy ők kiket szoktak bántani, illetve őket ki bántja. A szakemberek előre tudták, hogy az adatok torzak lesznek, hiszen egy ilyen kérdésre nem mindenki szeret őszintén válaszolni, egy érdekes tendenciára azonban felfigyeltek: míg a hasonló nemzetközi kutatások tapasztalatai azt mutatják, hogy Nyugat-Európában inkább azt tagadják le a fiatalok, ha ők bántalmaznak valakit, hazánkban még mindig az áldozatok szégyellik jobban magukat. Egy magyar fiatal előbb vallja be, ha ő az agresszor (talán valahol még büszke is rá), mint azt, ha ő kerül a támadások kereszttüzébe.

Itthon, úgy tűnik, még mindig megbélyegzőbb áldozattá válni. Az érintettek az átélt negatív élményeket az iskolai évek végeztével inkább igyekeznek kitörölni az emlékeik közül. Ezért is szinte példa nélküli annak a fiatal nőnek, Havasi Alexandrának a Facebook-bejegyzése, aki névvel és arccal vállalta: a sérelmek nem múlnak el nyomtalanul.

„A minap feldobott a Facebook újabb pár embert "ismerősnek ajánlás" címszó alatt. Én inkább "emlékezz visszának" vettem.

Az első 2 ember képének láttán, hiába láttam őket vagy 7 éve utoljára, összeszorult a torkom. Mindig összeszorul, ha visszagondolok a középiskolára (vagy legalábbis 3 évre a 4-ből). Minden egyes emlékezés során kristálytisztán hallom a "dagadt r&banc"; "okoskodó picsa" jelzőket.

Tisztán élénken él bennem a gúnyolódás, lenézés.

Persze tipikus áldozat voltam. Jól tanuló szorgos kislány, mindig elvonulva a maga 160 centijével és 65 kilójával. És ez elég volt. Én nem jártam v kivágású felsőkben 15 évesen és nem osztottam meg a nagy nem létező szexuális tapasztalataimat a lányöltözőben. Elvonultam a könyvemmel az udvarra. Igyekeztem túlélni a "legszebb éveket".

Szóval az első 2 ember képének láttán újra felbolydultak az emlékek. Kíváncsian kattintottam az adatlapjára először az egyiknek, majd a másiknak.

Az egyikőjük, aki előszeretettel nézett le, édesanyja lett egy hamarosan 2 éves tündéri kislánynak. Ő maga rettenetesen elhízott. Az első gondolatom az volt, hogy írok neki… Hasonló kedves jelzőket szórva a súlyára vonatkozóan. Arra gondoltam, megkérdezem, mit tesz majd, ha az ő gyermekével is valaki olyan lesz, mint anno ő velem. Aztán arra gondoltam, semmivel nem lennék jobb nála. Egy picivel sem.
A másik lány adatlapján egy beteg kislányt láttam. Rengeteg fotón. A testvérét. Nem éreztem elégtételt, csak azt, ha ez a kislány egy olyan osztálytársat kap, amilyet én a nővére személyében, akkor keserves időszak elé néz. Persze jogos, nem ő tehet róla. Ő sem tesz majd talán semmit, mégis ez indokul szolgál majd a lelki nyomorítására.

Az a baj az iskolai szekálással, hogy nem csak ott helyben és időben pusztít. Hosszú évekig tartó sebeket hagy hátra.

Az utóbbi 3 évben több volt osztálytársammal találkoztam, a fiúk kedvesen bókoltak, milyen szépen lefogytam, milyen csinos lettem. Azt hiszem nem is sejtik, hogy minden egyes alkalommal, amikor férfiak mosolyognak rám az utcán, az első gondolatom, hogy nevetségesnek tartanak.

Annyira szeretném mondani, hogy az iskolai szekálók nincsnek tisztában azzal, mit tesznek, mert még csak gyerekek. De ez nem igaz. Minden egyes szekált gyerek egyszer összeszedi magát. Rájön, hogy ez nem az ő hibája volt, de bármennyire is látja ezt be, egy icipici, épp hogy látható, mikrosérülés ott marad a lelkén. Szóval kedves szekáló : mit teszel és mondasz majd a gyermekednek/ testvérednek/ barátodnak/ rokonodnak, ha majd ő lesz abban a helyzetben, amibe régebben te szorítottál másokat?”

Kapcsolódó cikkeink:

• Mit tehetünk, ha a gyerekkel nem barátkoznak a kortársai, vagy összeveszett a legjobb barátjával?
• Csúfolják a gyerekemet
• Így reagált az apa csúfolódó lánya viselkedésére - a büntetésről készült videót százezrek osztották meg
• Rontja a diákok teljesítményét és magabiztosságát az iskolai kegyetlenkedés
• Segítség, utálják a gyerekem! - mit lehet tenni a kiközösítés ellen?

Kép: PublicDomainPictures / pixabay