Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy férjemmel közösen három gyermeket nevelünk. Különböző méretűek és életkorúak, de egy dolog közös bennük: feltétel nélkül szeretem őket. Ezzel nem is volna semmi probléma, hiszen gyakran előfordul ez a szülőkkel. Még csak azzal sincs gond, hogy van, aki nem szereti annyira az enyémeket, vagy bizonyos gyerekeket. Hiszen emberből vagyunk. A cérna nálam most azon szakadt el, amivel már több mint egy évtizede, és mostanában egyre gyakrabban szembesülök: a bizalmatlanság.

Most nem a gyermeki füllentésekre és hazugságokra szeretném kiélezni a mondandómat, hanem a másik pólusra: a pedagógusok bizalmatlanságára. Azért merem ezt így kimondani, mert én magam is az lennék, ha gyakorolnám a hivatást. De ehelyett itt untatom az olvasókat.

A három gyerek mindegyike valamennyi ideig egy bizonyos egyházi iskolába járt. Ez csak azért lényeges, mert szerintem az egyház tanításai közt mindenképpen szerepel a mások iránti bizalom, illetve mások elfogadása. Az őszinteséget pedig ne is említsük. Mindhárom gyerek megtapasztalta, milyen az, amikor te őszinte vagy, de ezt a téged tanító tanár jottányit se veszi figyelembe, sőt, még te jársz rosszul.
Kezdve attól, hogy néhány kirakathívő szülő - mert sajnos előfordul ilyen is, azokkal ellentétben, akik igazán és mélyen hisznek, és akiket ezért én is mélyen tisztelek! - belesulykolja a gyerekbe, hogy essen ki a padból, ha jelentkezni kell, ki volt templomban. Az enyémek sajnos (?) nem estek ki. Mindezt azok után, hogy felvételinél tisztáztuk, hogy természetesen elfogadjuk a hittan órákat, illetve az iskola minden eszméjét, de templomba nem kényszerítjük feltétlenül a gyereket, lévén, hogy mi nem gyakoroljuk a vallást. Persze, ha feltámad az érdeklődése, nem fogjuk lebeszélni. Elfogadták. Vagy mégsem?

A hittant tanító nővér bizalmatlansága és előítéletei hatására a nagylányom évekig stressz okozta ekcémával küzdött. Érdekes módon, amikor a nővért áthelyezték egy rendházba, elfújták az ekcémát.
A fiamat a testet öltött gonoszként kezelték, ha olyan véleményt mert nyilvánítani, ami nem egyezett az őt tanító tanerőével. Ha igazat mondott, akkor is megkérdőjelezték. Ez vajon mennyire frusztrál egy gyereket? Pedig nem egyszer nála volt az igazság. A kislány már nem is ott kezdte a felsőt, mert nem akartuk, hogy neki is lefelé íveljen a motivációs görbéje.

Mert a tanulás alapja a motiváltság. Motivált pedig csakis őszinte, elfogadó légkörben lehet egy gyerek. Nálunk a családban alap az őszinte, nyílt problémakezelés. Többnyire működik is. Az iskolákban viszont általában gondot okoz a túlfejlett igazságérzet "nyers" kifejezése. Ezért furcsa nekem a mai napig, hogy azok a fránya tanárok állandóan azt feltételezik, hogy hazudik a gyerek.

Az alapvető probléma az, hogy a legtöbb oktatási intézményben - tisztelet a kivételnek! - nem sokkal jobb a helyzet. Időnként olyan érdekes dolgokat élünk meg, hogy égnek áll a hajunk. Olyan érzése van az embernek, hogy alapból azt feltételezik, a szülő partner a hazugságok gyártásában. Én úgy gondolom, először mindenkinek bizalmat kell szavazni, és ha eljátssza, onnantól kezdve lehet megkérdőjelezni a szavahihetőségét. Nem pedig fordítva!
Miért az az alapállás, hogy a gyerek mindig kamuzik? Miért kell folytonos bizalmatlanságot sugározni felé? Ha fáj valamije, szimulál. Ha edzésen meghúzódik, tornaórára be kell állnia, mert csak azt hiszik el, ami látványos. Csak a törés a valós probléma. Mert az be van gipszelve. Ami nem látszik, az kamu. Arról azonnal vigyél orvosi igazolást. Lehetőleg még aznap. Mert a szülői nem elég. Elvégre mi vagyunk a "kamumesterek". Tőlünk tanulnak. Csak szülői értekezleten és fogadó órán felejtik el ezt közölni a szülővel. Ott is többnyire az derül ki, hogy a gyerek "büdös, lusta disznó", de a szülőre legalább mosolyognak.

A pontot az i-re egy január elején történt eset helyezte fel, ami szerintem tanulságos lehet szülőnek, pedagógusnak, gyermeknek egyaránt.
A fiam nyelvtagozatos gimnáziumba jár. A nyelvi előkészítőben mindenki emelt óraszámban - heti 12-15 órában - tanulja az első nyelvet, heti öt órában a másodikat, illetve van még matematika, magyar nyelv és irodalom, informatika, illetve testnevelés. Tudni kell, hogy a fiam sem kivétel a kamaszok tipikus viselkedési sajátosságai alól. Nyegle, nemtörődöm, érzékeny, néha nem tud mit kezdeni magával, és túlfejlett az igazságérzete. Ez a nemtörődömség a tavalyi évben fokozottan nyilvánult meg, ami a bizonyítványán meg is látszott. Viszont tudtam, hogy ez is a kamaszkor velejárója, és csak türelmesen(?) várni kell, előbb-utóbb beérik a gyerek.

Az idén nálunk elindult egy erősen pozitív változás. A fiam ugyanúgy jár minden nap fociedzésre, és ugyanannyit utazik, mégis sikerül valahogy megtanulni a napi anyagot is. Szinte minden tantárgyból javított, a félévi bizonyítványa is kategóriákkal jobb lett. Ezt nem csak én veszem észre és értékelem, szülőként, hanem az osztályfőnöke és sok pedagógus is. Viszont egy bizonyos tantárgyat tanító tanárnő olyan szinten mérgezi meg az egésznek a pozitív töltetét, hogy nem lehet mellette szó nélkül elmenni.

Az egésznek annyi az előtörténete, hogy a gyerekeknek több tantárgyból kell időnként házi dolgozatot készíteniük. A fiam alapból jó helyesíró, és írásban jobban fejezi ki magát - talán rám ütött -, mint szóban. Azért át szoktam nézni az irományait, és adok tanácsokat is, ha kell, de nem az a jellemző, hogy én írom meg helyette az esszét, míg ő YouTube videókat néz. Nem mondom, hogy nem volt rá példa, hogy besegítettem, de tényleg nem ez a jellemző.

Az irodalmat és nyelvtant tanító tanárnőt többször is felkerestük a tavalyi évben, mert hol ez volt a gond, hol az (nyilván órai magatartásproblémák is napirenden voltak, illetve tanulási hiányosságok).
Én viszont többek közt arra voltam kíváncsi, miért sikerülnek sorra kettesre a különböző olvasmányokkal kapcsolatos dolgozatok, amikor a fiam elolvasta valamennyit. Az azért érdekes, hogy az Agatha Christie: Órák című regényéből készült dolgozatkérdéseket én is megválaszoltam, és a megoldókulcs alapján kettest írtam. Nem érzem úgy, hogy rossz lenne a szövegértésem…

Az idén január elején egyik nap úgy jött haza a fiam, hogy egy nagyon jó esszét kell írnia az Antigonéról, mert esélye van javítani a félévi jegyén. Többször átolvasta a kérdéseket, elolvasta még egyszer az odavonatkozó részeket a műből, összerakta, idézett, nagyon jól sikerült. Egyik reggel örömmel hívott fel, hogy nézzem meg az e-naplót, be van írva egy ötös nyelvtanból, egy irodalomból. Mondanom sem kell, repdestem a boldogságtól, mikor én is megnéztem. Egészen addig, amíg két óra múlva újra nem hívott, hogy a két ötös át van írva két egyesre! Tessék?! Azt hittem rosszul hallok.
De tényleg így történt. Ezek után a fiam felkereste a tanárnőt, és megkérdezte, mi az oka a dolognak, aki közölte vele, hogy "Te csak ne e-naplózgass, majd órán megbeszéljük", és odébb sétált. Irodalom órára egy papírral érkezett, amit lerakott a fiam elé: "Na, most mutasd meg, hogy te írtad! Mert szerintem anyukád volt."

El lehet képzelni a fiam lelkiállapotát. Ott, akkor, abban a szituációban. Fogta magát, és kiment az osztályból. Ebben az esetben kicsit megértem a reakcióját… Természetesen ezért még egy szaktanári figyelmeztetés is bekerült az e-naplóba.

Az esetet a fiam is jelezte az osztályfőnöknek és az igazgatónőnek, én is megkerestem mindkettőjüket, illetve időpontot kértem a tanárnőtől a félévi jegy és a házi dolgozat megbeszéléséhez, mivel az osztályfőnök és az igazgatónő személyes megbeszélést javasolt. Február 19-re kaptam. Természetesen a félévi jegyen ez már mit sem fog változtatni. Ellenben több tisztázandó kérdés is maradt:
1. Miért ad fel valaki házi dolgozatot, ha alapból azt feltételezi a gyerekről, hogy csal?
2. Hogy merészel egy pedagógus alaptalanul megvádolni egy szülőt, és azt feltételezni, hogy a gyereket "csalásra" buzdítja? Természetesen a gyermeket sem szabadna.
3. Ha mindezt figyelmen kívül hagyjuk: véletlenül nem az a házi dolgozat lényege, hogy szabadon használsz fel forrásanyagot?! Ami alapvetően a szülő is lehetne. Hangsúlyozom: lehetne, de ebben az esetben nem volt.

Az osztályfőnöktől utólag megtudtuk, a tanárnő úgy ment oda hozzá, hogy azok alapján, ahogy szóban kommunikál a fiammal, ő nem feltételezi, hogy ilyen jó dolgozatot tudna írni. Vagyis itt még belépett egy kis negatív előítélet is a képbe…

Hogy mi a konklúzió? Nálunk az, hogy a fiam irodalom és nyelvtan iránti motiváltsága nulla és mínusz tíz közé esett vissza. Sikeres volt a módszer? Mindenképpen. Már, ha azt akarta elérni a tanárnő, hogy a maradék kedvét is elvegye egy amúgy érdekes, fontos, és nem utolsósorban kötelező érettségi tantárgytól.

Sajnos, ennek az egész képmutató és bizalmatlan légkörnek az a következménye, hogy sok gyerek egy idő után igyekszik megfelelni a róla alkotott képnek és valóban büdös, lusta disznó lesz belőle. És persze a végén csak a tanárnak lesz igaza…

Indexkép: Pexels - Lukas