Noémi története.                                                                               /Képünk illusztráció/

Tudtam, hogy sok minden megváltozik majd szülés után, de azt nem, hogy ennyire

Amikor utoljára tettem be a lábamat a munkahelyemre nagy hassal, akkor mindenki nagyon kedves volt velem. Megígérték, hogy meglátogatnak majd szülés után, hogy átjönnek majd babázni. És én tényleg hittem, hogy így lesz. 

Aztán szülés után egy kicsit felborult minden, ahogy mindenkinél. Kevesebbet aludtam, fáradt voltam, nyűgös voltam. És egy kicsit aggódóbb is lettem, nehezen ment a szoptatás, a baba hasfájós lett. Így amikor a volt kollégáim és barátnőim írtak, én csak erről tudtam mesélni. Persze meghallgattam őket is, de nem tudtam 0-24 rendelkezésükre állni azért, hogy azt hallgassam, éppen milyen pózban csinálták a pasijukkal, vagy hogy végighallgassam a pletykákat, hogy ki kivel jött össze a céges buliban. 

Kellett egy 6 hét, mire kialakult a napirendünk. Aztán amikor több időm lett és hívogattam őket, valahogy érdekes módon senki sem jött át hozzánk. Senki sem érdeklődött felőlünk. 

Visszahallottam, hogy azt mondják rólam, én már nem is tudok másról beszélni, csak a gyerekről. 

Pedig ez egyáltalán nem így van! Nyilván abban az időben az töltötte ki a mindennapjaimat, de ez nem jelenti azt, hogy én már nem vagyok kíváncsi rájuk.
 

Anya vagyok, de más is érdekel a gyerekemen kívül

Most 2 éves a kislányom, Szonja. A régi barátok teljesen elkoptak. De megismertem új embereket, új barátaim lettek. Üzenem a volt kollégáimnak és a volt állítólagos barátnőimnek, hogy:

Anya vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy én csak lehányt pólóban és zsíros hajjal közlekedek. Igenis én is szeretem kicsípni magam és elmenni kikapcsolódni, akár színházba, akár moziba, akár kirándulni, vagy bárhová gyerek nélkül. Imádom, szeretem a gyerekemet, de nem vagyunk összenőve, néha szükségem van arra, hogy külön legyünk, hogy feltöltődhessek. Hogy ne csak a játszótéren sarazzak melegítőben, hanem hogy felvegyem azt a fekete kisruhámat, és amikor belenézek a tükörbe, azt mondjam, na igen, most igazán jól nézek ki. 

Anya vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy csak a pelenkázás fortélyairól és a gyereknevelési problémákról vagyok hajlandó beszélgetni. Sőt. Lemegyek a játszótérre, és a gyerekemmel egyidős gyerekek anyukái azonnal letámadnak. Juj, a tiéd már mászik? Hol tartotok a beszédfejlődésben? Nálatok is mindig hiszti van, ha nem engedsz meg neki valamit, Te hogy szoktad büntetni? Mi vált be, ha levegőnek nézed, vagy ha elveszed a játékát? Őszintén szólva, már nem is állok le beszélgetni ott senkivel, mert egész nap a gyerekkel vagyok, és megvannak a magunk problémái, nem akarom még másokét is hallgatni. 

Szóval sokkal kíváncsibb lennék rá, hogy mi van veled és a férjeddel, kutyáddal, macskáddal, anyukáddal, testvéreddel, hova mentek nyaralni, mikor lesz az esküvőtök, milyen volt a jógaórád, milyen napod volt a munkahelyeden, ma is szemét volt-e a főnököd, mész-e Balatonátúszásra, milyen sorozatokat szoktál nézni, milyen előadást láttál utoljára a színházban, és hogy nyáron mentek-e valamilyen koncertre. Ha utóbbira igen a válasz, akkor elmehetnék-e én is veled?

Mert attól még, hogy anya vagyok, ugyanaz az ember vagyok, mint aki voltam.

Olvasd el ezt is: Anyaként, magányosan

Indexkép: Mihail Mihaylov képe a Pixabay-en