"Nem mérges vagyok, hanem rettegek..." - Egy szorongó anya vallomása

"A következő reggelre volt időpontom az orvoshoz, és már előre rettegtem tőle. Annyira rettegtem, hogy a férjem kénytelen volt szabadnapot kivenni, hogy elkísérjen. Nem volt pedig túl komoly az ügy, mégis annyira féltem, hogy a szorongásoldó gyógyszereim sem segítettek, és elöntött a rettegés.

Újra üvöltöztem a gyerekekkel, hogy rakjanak rendet a szobájukban. A zsémbelésem persze hidegen hagyta őket, hiszen mindig ez van, de a rendetlenség akkor is bosszantott. Mindössze annyit kértem, hogy ne csináljanak túl nagy felfordulást, mégis egy pillanat alatt tönkretették a szobát. Negyed óránk volt indulásig, ezalatt kellett volna még a szendvicsüket is megenniük, és felvenni a cipőjüket, én meg a földön heverő játékok miatt ordítottam. Éreztem, mekkora hülyeség az egész, mégsem tudtam abbahagyni. Végül a mondat közepén elmentem onnan.

"Egyétek meg a reggeliteket – motyogtam – ezt majd elintézzük később."

Dühösen szóltam bele a kagylóba, amikor hívott a férjem. Ezt később szóvá is tette, azt mondta, le kéne nyugodnom. Nem lenne szabad ilyen sokat mérgeskednem. "Jobb lesz, miután látott az orvos. Minden jobb lesz. Meg fogsz tudni nyugodni" – mondta.

Tudta, hogy valójában nem mérges voltam. Rohadtul féltem.

Nagyon nehéz megküzdeni a szorongásos zavarral. Még nehezebb, amikor a szorongás dühként és türelmetlenségként ölt testet. Létezik rá gyógyszert: a terapeutám nekem is felírt megelőző célból egy erős típust, amikor bevallottam neki, hogy állandóan mérges vagyok a gyerekeimre. A gyógyszer komolyan segített. Időnként mégis kiborulok, főleg, amikor a mindennapi ügyekkel kell megbirkóznom. Bébiszittert találni. Küzdeni a rokonsággal. Takarítani a lakást, amikor vendégeket várunk. Megbirkózni a tudattal, hogy hamarosan orvoshoz kell mennem. Aznap épp minden összejött.

Amikor a férjem felhívott, csak még mérgesebb lettem. Ugyanis nagyon féltem. Borzalmas embernek és borzalmas szülőnek éreztem magam.

Ő sem szereti így elintézni a dolgokat, mert tudja, hogy ez mennyire felmérgesít. Ez a nehéz a házasságban: az ilyen szorongás néha hatalmas veszekedésekhez vezet, és nagyon megnehezíti a kommunikációt. Ha éppen nem kiabálok, akkor vagy sírok vagy magamat emésztem – ez az agyam két újabb rossz megküzdési mechanizmusa erre a helyzetre.

Mára nagyon nehezen tudunk őszintén beszélni egymással, ami azt jelenti, hogy egyre kevésbé emlékeztetünk egy házaspárra vagy akár csak két emberi lényre. Mindenkinek képesnek kéne lennie arra, hogy kezelje az őt ért kritikákat. A dühöm miatt kapott kritika, úgy érzem, felemészt belülről. Vagy azt kívánom, bár inkább felemésztene.

A gyerekekkel is nehéz. Megpróbálok bocsánatot kérni tőlük. Megpróbálom elmagyarázni nekik, hogy valójában nem rájuk vagyok mérges, hanem az orvos miatt félek, pedig nem is komoly a probléma, amiről szó van, csak ok nélkül aggódom miatta. És újra kiabálok. Már megint az érzelmeim kereszttüzében találták magukat.

A nyolcévesem már rájött, hogy ilyenkor legjobb engem kikerülni. A kisebb fiúk még nem. Csak annyit értenek, hogy "Anya kiabált, most meg sajnálja" – én pedig attól félek, újra kiabálni fogok velük. Megpróbálok lenyugodni. Lenyelem a dühömet, igyekszem valami mással lekötni a gondolataimat. Hangosan énekelek, mert tudom, hogy az ismerős szavak és dallamok jót tesznek. Ezt a gyerekek is szeretik, együtt éneklünk, és egy rövid időre elfelejtik, milyen kegyetlen tudok lenni hozzájuk.

Mindenkinek, aki szorongásos zavarral küzd, van valamilyen hasonló menekülőútja.

Szóval így kezelem ezt a betegséget. Évek óta szorongással élek, a jeleit már közel egy évtizede észlelem magamon. Még nem igazán tanultam meg leküzdeni, mert iszonyú makacs tudok lenni, főleg, amikor dühös leszek. De próbálkozom. Mély levegőt veszek, és igyekszem a hosszú távú célokra tekinteni. Egyszer egy ismerősöm azt mondta, hogy a bölcs nagymamája az kérdezte ilyen esetekben: "Számítani fog ez száz év múlva?" A legtöbb esetben a válasz nem.

Keresem a kutyámat, akit arra neveltünk, hogy felismerje az érzelmi állapotomat, és általában egyébként is mellettem van. Megsimogatom. Bizonyított tény, hogy az állatok képesek lelassítani az ember szívverését, és lenyugtatni. Máskor olvasok. Ha semmi másra nem tudok odafigyelni, leülök tévét nézni.

Ha végképp nem tudok elmenekülni az adott helyzetből, iszom egy kávét. Ez is segít: lenyomja a szorongást és elnyomja a mérget. Mások azonban arról számolnak be, hogy a kávétól csak még idegesebbek lesznek.

Megpróbálok keresni valami olyasmit, amit szeretek, és abba kapaszkodni. Ez lehet a kedvenc sálam, vagy megölelgetem a legkisebb fiamat, amikor a Mancs őrjáratot nézi.

Mostanra jobbára megtanultam megzabolázni az idegeimet. Felismerem a pillanatot, észreveszem, amikor közeleg, és fel tudok rá készülni. Olyankor folyamatosan emlékeztetem magam, hogy helyzet van. Tudom például, hogy nálunk elég nehéz megtalálni a cipőket, úgyhogy először lassan, óvatosan szólok, ezután újra figyelmezetem őket, segítek nekik a keresésben, nem számít, mennyire bosszant az egész. Látom a rohamot közelegni, mint egy tehervonatot, és még időben el tudok ugrani az útjából. Mindannyian tudjuk, hogy nagyon rosszul viselem a fejetlenséget, ezért igyekszünk mindig valamilyen mértékű rendet tartani.

Bonyolult koreográfiája van ennek. Nagy-nagy önismeretet és önuralmat igényel, hogy felismerjem a roham közeledtét, és azt, hogyan kezeljem.

De képes vagyok rá. És ha mégis elesek, utána bocsánatot kérek, és igyekszem továbblépni. Továbblépni is nehéz. Nehéz, de nagyon fontos. Ha elkezdeném emészteni magamat, az csak még inkább lerántana a mélybe.

Ha te is szorongásos zavarral küzdesz, segítségre van szükséged. Talán terápiára is el kell menned, valószínűleg kognitív viselkedésterápiára (én már sok alkalmon vettem részt, segít abban, hogy tudatában legyek a saját gondolataimnak, és képes legyek változtatni rajtuk), és lehet, hogy gyógyszert is szedned kell majd. Minden alkalommal, amikor ezeket a cikkeket írom, felveszi velem néhány ember a kapcsolatot, és azt kérdezik, mit szedek, ami talán nekik is hatna. De ami nekem használ, nem biztos, hogy másoknak is fog, ezért inkább orvossal és pszichológussal érdemes ebben a kérdésben konzultálni.

Az is fontos, hogy törődj magaddal. Rendkívül fontos. Foglalkozz magaddal. Légy nagylelkű. Bocsáss meg magadnak.

Azt is ki kell tapasztalnod, mi segít visszavonulnod. Én, hacsak tehetem, kivonom magam az adott helyzetből (amit, legyünk őszinték, általában én magam hoztam létre, de igyekszem javulni).

Mindenek felett pedig bocsánatot kérek. Ne haragudj, szívem. Szeretlek. Amikor kiabálok, elfordulok vagy utálatosan viselkedem, soha nem gondolom komolyan.

Kicsi gyerekeim, annyira sajnálom. Annyira szeretlek benneteket, hogy nekem fáj, amikor kiabálok, és ha lenne rá lehetőségem, hogy örökre elnémuljak, boldogan kapnék az alkalmon, csak hogy megkíméljelek benneteket magamtól és a dühkitöréseimtől, amelyek annál szörnyűbbek, minél feszültebb vagyok.

Nem vagyok tökéletes. A szorongásom mindnyájunknak rossz. De próbálkozom. Ígérem, próbálkozom. Kérlek, maradjatok velem, és legyetek elnézőek, amikor megpróbálok jobb lenni. Tudom, ez túl nagy kérés. De én félek a legjobban, amikor dühöngök. Emlékezzetek erre. Juttassátok eszembe, hogy nem mérges vagyok, hanem rettegek.

Juttassátok eszembe, hogy szeretlek titeket.

És emlékeztessetek arra is, hogy bármi is történjen, én is megérdemlem, hogy szeressetek."

Indexkép: publicdomainpictures.net