A cikk 2021-ben frissült utoljára.

Az integráció – mítosz?

Honnan szerzi a tanár a tudást az integrációban tanuló különleges igényű gyermekhez? Milyen eszköz van a kezében? Kitől kapja?

Működik-e valójában az integrációs protokoll, a tanár, a gyógypedagógus, a szülő és az iskolai vezető együttműködése?
 

Az integráció története

Honnan is indultunk?

Az integráció gondolata 1993-ban épült be az akkori Közoktatási Törvénybe, mint egy teljesen új, humánus szemlélet. Néhány elszánt és öntudatos szülő ugyan már a jogszabály megjelenése előtt is megtette, hogy nem volt hajlandó a fogyatékkal élő gyermekét a száz kilométerrel arrébb lévő bennlakásos iskolába beadni, hanem egyszerűen beíratta a körzetes iskolába, amit kifejezetten nem tiltott a törvény. Ez a választás egyfajta rideg integráció volt, ami vagy sikerült, vagy nem, és sokszor még a sikernek is kifejezetten nagy ára volt.

Magyarországon 1993-ig erősen szegregált beállítottságú volt az oktatás, némely esetben még sérültségi csoportokon belül is elkülönítettük a diákokat, és erre a szemléletre egy európai viszonylatban is kiváló intézményrendszer épült, minőségi oktatással. Az integráció szép és korszerű gondolatvilága ezután azt a nehéz feladatot hozta magával, hogy a kialakított intézményi rendszert némileg le kell bontatni, mégpedig olyan technikával, hogy az integráció működőképes legyen, alakítsunk ki hozzá használható módszertant, ám a szegregált oktatás lehetősége is megmaradjon a szükséges mértékben.

Mára az integrációs célkitűzés is kevésnek bizonyult, és egyre inkább az inklúziós szemlélet irányából tekintünk az oktatásra. Az integráció harminc éve még azt a célt tűzte ki maga elé, hogy az oktatási rendszerben együtt tanulhassanak a sérült gyermekek az ép társaikkal, míg az inklúziós elmélet ennél is messzebbre megy: az oktatási rendszert szeretné megváltoztatni, és az iskolát mindenki számára egyenjogú szereplőként hatékonnyá és otthonossá tenni, vagyis az oktatást szabni a gyerekhez, és nem a gyereket az oktatáshoz. Nyilvánvaló, hogy itt még nem tartunk, az inkluzív nevelés megvalósítása a távoli jövőben körvonalazódik csupán.

A szegregált oktatás az elmúlt évtizedekben teljesen profilt váltott. Azok a tanulók, akik régebben ezekben az intézményekbe jártak volna, ma már integráltan tanulnak, azok a gyógypedagógusok pedig, akik évtizedek óta ezen a pályán voltak, teljesen más feladattal és technológiákkal szembesültek. A speciális oktatási intézmények gyerekei ma többségében komoly korlátokkal küzdő, sok esetben halmozottan sérült gyermekek.
 

Hol tart most az integráció a gyakorlatban?

Azok a szülők, akiknek gyermekei számára végül megvalósult az integrált oktatás, ma mégis komoly problémákkal és kétségekkel küzdenek. Talán emiatt alakult úgy, hogy megfigyelhető némi visszaáramlás az integráció felől az elkülönített neveléshez. Az alsós osztályokban újra felbukkannak a kisebb létszámú osztályokra vágyódó szülők gyerekei, akik azt remélik, hogy ebben az elfogadó közegben minőségi oktatást kapjanak gyermekeik a felső tagozatra halasztott integrációhoz.
 

Szeretnének egy burkot, elfogadó közeget a gyermekük köré, ahol a tempó is igazodik a gyermek szükségletéhez, és vélhetőbben nyugodtabb a légkör. Helyet, ahol felkészülhetnek a világra.

Az óvoda kiváló integrációs terepnek bizonyult, de lehet, hogy az optimális megoldás az, ha azután néhány évet részleges integrációban, vagy külön nevelve tölt a gyermek, hogy stabil tudást tudjon szerezni az alapozó tárgyakban, és szociális technikákat tanuljon a beilleszkedéshez.

A szülők számára ez nagyon nehéz döntés, amit egyedül kell meghozniuk, mérlegelniük, kérdezősködniük. Az integrált oktatáshoz fűződő nagy remények egy része sajnos ebben a harminc évben odalett, amit csak lelkes tanárok, utazó gyógypedagógusok, és megfeszülő szülők tartanak fenn. A gyermekek igénye, és az iskola által nyújtott lehetőségek sajnos ritkán találkoznak, egyéni megoldások és erőn felüli teljesítmények kísérik.
 

A pedagógusok mögött nincs meg a háttér

Képzésük nem tartalmazza az SNI-s gyermek oktatásához szükséges szakmai tudást.

Magas osztálylétszámok mellett a legtöbb jó szándékú tanár azzal birkózik, hogy saját utakat, egyéni megoldásokat találjon az eltérő nevelési igényű gyerekek megfelelő szintű oktatásához. Igyekeznek technikákat, megoldásokat kidolgozni arra, hogy a magas támogatottsági igényű, és több figyelemre szoruló gyerekek mellett kellő energiát tudjanak fordítani az egyre kevesebb neurotipikus gyerekre, és a kiugró tehetségek fejlesztésére is.

Honnan szerezheti meg a tudást az elkötelezett, lelkes pedagógus? - kérdezem még egyszer. Az iskolapadból nem hozta magával, ott a normál fejlődésű gyermekek számára kialakított tantárgy pedagógiát oktatják, az adott tananyag átadásának technikáját. Egy sajátos nevelésű igényű gyermek számára komoly gyógypedagógiai szakmai felkészültségű tanár kell, aki ismeri az ő problémáit, és tudja őt segíteni. Ismeri a jelbeszédet. Tud Brailles írással írni, ismeri a felolvasóprogramokat, beadja az inzulint, ismeri az autizmus spektrumzavarral élő gyermek számára biztosítható technikákat arra, hogy az óra érzékszervileg ne terhelje túl…

A sajátos nevelési igényre hol a válasz, hol a sajátos nevelés?

Honnan szerzi a tanár a tudást?

Magyarországon a pedagógusoknak nincs passzív évük, hogy új ismereteket szerezzenek, publikáljanak, töltődjenek, még szupervízióra sem járnak - ehelyett portfóliót készítenek a napi munkájuk mellett. Kevés a térítésmentes képzés, az is a szabadidejük rovására megy. SNI-s tudásról szóló képzések legtöbb esetben nem termelnek kreditpontot sem...

Sok pedagógus saját pénzből vásárol eszközöket. Egy látássérült gyermek számára készült kémiai szemléltetőeszköz pl. nagyjából 150.000 forintba kerül, de azzal a többi tanuló is jobban megértené az atomok működését, ám az iskoláknak ritkán van ilyesmire kerete.

Tapintható földgömb látássérülteknek

Az osztályban ott ül az oxigénhiányos mozgássérült tanuló, a koordinációs zavaros tanuló, és az érzékszervi sérült is, és a tanár annyi segítséget kap: oldd meg…

Amikor egy iskola okiratába bekerül, hogy ők integráló iskola, ehhez nem kell felmutatni semmi tárgyi, vagy személyi feltételt. Nincs olyan egzakt követelményrendszer, amit az iskolának le kell tennie az asztalra, hogy ezt beírhassa, de ez nem is baj. Sokkal nehezebb helyzetben lennénk, ha előírnánk, hogy hogyan legyen akadálymentes a teljes folyamat, milyen eszközei legyenek az iskolának, milyen képzettségű szakembere, mert akkor Magyarországon ennek nagy valószínűséggel egy intézet sem felelne meg. Így viszont a tanár az, aki az arcát adja a minőségi oktatáshoz. Minden nap. Nem az iskola integráló, hanem a tanár…

A magyar valóság az,
 

• hogy a fejlesztő pedagógus vért izzad érte, hogy legyen egy helység számára, ahol fejleszthet.
• Hogy 21-14 fő helyett 32 gyerek „ül” az osztályban.
• Hogy nincs minden osztály mellett gyógypedagógus, de még pedagógus asszisztens sem.
• Hogy a pedagógus kötelező óraszáma az optimális 19-21 helyett 30-35 óra hetente.
• Hogy nem asszisztens van a gyerek mellett, hanem a szülő által fizetett árnyékpedagógus.

Az integráció sikere természetesen nem a tárgyi feltételeken múlik elsősorban, azt sok esetben beszerzi a szülő is. A siker elsősorban a szemléleten, a hozzáálláson, a közösségen múlik. Tehát a tanáron.

Honnan szerzi a tudást a pedagógus az integráltan tanuló gyerekhez? Ki tudja?

Indexkép: Depositphotos.com