A CsaládiNet szakértői CsaládiNet Szolgáltatás Közvetítő Kalkulátorok Hírlevél feliratkozás
SZAKÉRTŐKMUNKAKÖZVETÍTŐKALKULÁTORBABA-MAMA HÍRLEVELEKFOGANTATÁSTERHESSÉGBABAGYEREKNEVELÉSTB, PÉNZÜGYEKÉLETMÓD, EGÉSZSÉGSZABADIDŐRECEPTEK

Az integrált nevelés buktatói - magatartászavaros gyerekek az óvodában

- 2017-01-20
Az integrált nevelésnek lehetnének hatalmas előnyei is, ám a gyakorlatban sajnos előfordul, hogy semmi nem a tervek szerint alakul. Szenved a gyerek, mert nem kapja meg azt a speciális nevelést, amire szüksége lenne, s szenved az óvónő és a csoport is. Mi lenne a megoldás?
Nem célunk a két szülői tábor között ellenségeskedést szítani, olvasónk története azonban komoly kérdéseket vet fel. Továbbá nem szeretnénk összemosni az SNI-s gyerekek és az agresszió fogalmát - a cikk egy magatartászavaros gyermekről szól.
Az integrált nevelés buktatói - magatartászavaros gyerekek az óvodában

Tavaly meglehetősen nehéz hónapokat éltünk át a lányommal az óvodában. Reggelente zokogott és könyörgött, hogy ne hagyjam ott, mert fél. Kiderült, hogy az egyik társa rettegésben tartja a többieket.
Ismerős anyukákkal beszélgetve megtudtam, hogy az esetünk nem egyedi, egyre több olyan viselkedészavaros gyerek van az óvodákban, aki veszélyezteti a többiek testi-lelki épségét. Mivel jelenleg integrált nevelés van, az intézmények kénytelenek befogadni azokat a gyerekeket is, akik bántalmazzák a társaikat. Az írásomban lejegyeztem az esetünket, azzal a céllal, hogy felhívjam a figyelmet a jelenlegi rendszer buktatóira.

A napokban egy anyuka feldúltan mesélte, hogy valószínűleg óvodát kell váltaniuk, ugyanis az egyik csoporttársa rettegésben tartja a fiát. A helyzet odáig fajult, hogy a terrorizált kisfiú minden reggel sírva könyörög az édesanyjának, hogy ne kelljen bemennie az oviba. Az óvónők tehetetlenek, így nem marad más választás, mint hogy átvigyék a fiúkat egy másik intézménybe.

Mélyen átérzem a problémájukat. Tavaly pontosan ugyanebben a cipőben jártunk mi is. A lányom november elején furcsán kezdett viselkedni, vonakodott bemenni a társai közé, holott korábban szinte berepült reggelente a csoportba. Eleinte azt hittem, csupán annyiról van szó, hogy elmúlt az ovi kezdeti varázsa és egyszerűen nincs kedve oviba járni. A helyzet azonban napról-napra rosszabb lett, végül odáig jutottunk, hogy zokogott, és belém kapaszkodva könyörgött, hogy ne hagyjam ott, mert fél.

Ekkor elkezdtem gyanakodni, hogy komolyabb gondok állhatnak a háttérben. Hosszas beszélgetés után a lányom végül kibökte, hogy tart az egyik kislánytól. Amikor rákérdeztem az óvónőnél, kiderült, hogy igazat mondott, komoly gondok vannak az említett gyerekkel. Megtudtam, hogy a kislány rendszeresen dührohamot kap, ok nélkül rátámad a társaira, véresre karmolja vagy harapja őket. Egy alkalommal WC használat után, miután megtörölte a fenekét, a kakis papírt az egyik csoporttársa szájába próbálta nyomni. Az óvónők természetesen beszéltek az anyukával és többféle segítséget ajánlottak, de ő nem élt a lehetőségekkel.

Amikor tudomást szereztem az incidensekről, felkerestem az akkori igazgatónőt és felajánlottam, hogy megpróbálok én is beszélni a kislány anyukájával, mint édesanya az édesanyával.
Tőle azt a tanácsot kaptam, hogy ne intézkedjek, mert a végén még én üthetem meg a bokám. Jelenleg ugyanis integrált nevelés van a magyar óvodákban, a problémás kislánynak ugyanolyan jogai vannak, mint a többi gyereknek, nem tehetünk semmit. Nem hittem a fülemnek. A másik 22 gyerek jogaival mi van? Nekik nincs joguk egy nyugodt, biztonságos óvodai környezethez? Szó nélkül el kell viselniük, hogy nap, mint nap testi vagy lelki traumát okoz nekik egy társuk?

Mivel segítséget nem kaptam a probléma kezelésére, egyetlen megoldás maradt. A lányom azzal a feltétellel volt hajlandó bemenni reggelente a csoportba, hogy én kint a folyosón várok rá, és ahogy kezdődik az aznapi “műsor”, azonnal hazaviszem. Óriási szerencse volt, hogy még nem mentem vissza dolgozni és eleget tudtam tenni a kérésének.
Az, hogy milyen komoly valójában a helyzet, az első nap derült ki, amikor a lányomra várva a folyosón üldögéltem. Úgy 11 óráig minden rendben ment, amikor is bentről hirtelen borzalmas üvöltés hallatszott. Abban a pillanatban kicsapódott az ajtó és a lányom, mint akit puskából lőttek ki, úgy rohant ki a teremből, hogy azonnal vigyem haza. Ez a jelenet azután minden egyes nap megismétlődött. Kiderült, hogy a kislány minden áldott nap 11 óra tájban dührohamot kapott, amit gyakorlatilag nem lehetett kezelni. Rátámadt a többiekre és fennhangon ordított. Próbálták kiemelni, sétáltak vele a folyosón, átvitték másik csoportba, semmi nem használt.

Megvizsgálta az óvoda pszichológusa és megállapította, hogy magatartászavaros gyerekről van szó. A probléma kezeléséhez szükség lett volna egy nevelőre, aki csak és kizárólag vele foglalkozik.
Szabad kapacitás híján ez nem volt megoldható, így az egy szem óvónőre hárult a feladat, hogy megoldja a problémát.
Ez egy 23 fős vegyes csoportban, ahol 2 végzős gyerek is van, kivitelezhetetlen. Az ostor szegény óvónőkön csattant, a szülők felháborodottan jelezték, hogy a gyerekük nem fejlődik megfelelően és nem elégedettek a nevelők munkájával. Fogalmuk sem volt róla, milyen harcokat vívnak szegények nap, mint nap. Én sem tudtam egészen addig, amíg saját szememmel nem láttam milyen botrányt rendez a kislány, szó szerint tőle zengett az egész óvoda. A hisztik természetesen a csoportra is rossz hatással voltak, az óvónők idegesek a gyerekek pedig nyugtalanok lettek tőle.

A kislányt őszintén sajnáltam, pedagógusként ugyanis biztos voltam benne, hogy komoly otthoni problémák húzódhatnak meg a viselkedése hátterében. Az is egyértelmű volt, hogy az óvodai csoportban nem tudják megadni azt a speciális figyelmet, amire szüksége lett volna. A csoport többi tagjáért is vérzett a szívem, számomra mind szülőként, mind pedagógusként elfogadhatatlan, hogy 3-4 éves kisgyerekeknek ilyen feszült, mérgezett légkörben kelljen eltölteniük napi 6-8 órát. A fent említett anyukához hasonlóan már én is komolyan fontolóra vettem, hogy elviszem a gyerekem a csoportból, amikor a probléma váratlanul megoldódott. A kislány elköltözött és egy másik intézménybe kezdett járni.

Az egész csoport érezhetően fellélegzett. Az óvónők kisimultak és a csoport is megnyugodott. A lányom újra boldogan megy oviba, én pedig nyugodt szívvel hagyom ott, és nem kell attól rettegnem, hogy milyen sérüléseket okoz neki a megvadult csoporttársa.

Amikor ismerős édesanyáknak meséltem az esetünkről, megtudtam, hogy teljesen általános jelenségről van szó. Az óvodai csoportok jelentős részében van olyan gyerek, akinek speciális nevelésre lenne szüksége, mivel veszélyes a társaira nézve. Erre azonban nincs lehetőség, ugyanis integrált nevelés van hazánkban, ami azt jelenti, hogy a legkomolyabb problémával küzdő gyerekeket is kénytelenek befogadni az óvodák. Elméletben lehet, hogy jól működik a viselkedészavaros gyerekek integrálása, de saját tapasztalatból és ismerős édesanyák elbeszéléseiből bizton állíthatom, hogy a valóságban csődöt mond.
A hibás rendszer ártatlan elszenvedői pedig nem mások, mint a gyerekeink, a magatartászavaros gyerekeket is beleértve, akik nem jutnak megfelelő segítséghez az amúgy is túlterhelt csoportokban. Az íróasztalok mögött ülő döntéshozóknak az ajánlanám, hogy menjenek be egy viselkedészavaros gyereket integráló csoportba, töltsenek ott el egy napot és utána gondolják újra a rendszert, mert ez jelen formájában, szaktudás és emberi erőforrás hiányában működésképtelen.

Fotó: Blake Campbell/FREEIMAGES

Közösségi hozzászólások:
© 2004-2021 Családi Háló Közhasznú Alapítvány - minden jog fenntartva.
Ügynökségi értékesítési  képviselet: Adaptive Media
A szerkesztő ajánlja