A mesék gyönyörű képzeletbeli lényekről szólnak, és ellenségeikről a gonosz és ronda banyáról, a hétfejű zöld sárkányról, az óriásról, aki falvakat pusztított el.

Ezek alapján képzeljétek el az anyóst, mint egy gonosz, ronda, habzó szájú, hétfejű, zöld óriást, akinek árnyéka hétmérföld távolságban kényszerít sötétséget a népre.

Túlzásnak érzed? A te anyósod biztos nem ilyen. Fiatalos, igényes, vicces, kreatív. Nincsenek rigolyái, nem kell vasvillával elkergetni, ha nem érti meg, hogy nem a legalkalmasabb időpontot választott az anekdotáihoz. Jó neked. És jó nekem. Jó, hogy tudom, van más is Odaát. Az én kis falvamon túl, ott, ahol mindig süt a nap, nem rohad le a termés, és nem kell adózni. ( Legalábbis az anyós oltárán).

Egyébként nem szeretem az előítéleteket. Mindazonáltal én is buzgón alkalmazom őket.

Kategorizálok, levonom a következtetéseket, hasonlítgatok és morgolódom.

Ember vagyok. Egyszer én is leszek anyós. Fogadkozom, hogy nem követem el ezeket a hibákat, nem leszek ilyen vén és megkeseredett, ha mégis, édes fiam, akkor inkább lőjetek le.

De én ezt komolyan is gondolom. Most. 23 évesen. Azután meg ki tudja? Lehet, hogy az én árnyékom az egész földre sötétséget hoz. Elpusztul minden organizmus, hogy a saját egyediségemet, és fontosságomat az önzőségemmel fitogtathassam. Ez az ára. És ára mindennek van. Már az emberi életeket is pénzben mérik. Valamit, valamiért.

Groteszk képet festettem az én drága választottam anyukájáról. Talán kicsit túlzóan is hatott a leírás. Viszont ne felejtsük el az anyósviccekben rejlő igazságot. Az anya, a gyermekének mindig a legjobbat akarja. Talán Ő sincs azzal tisztában, hogy mi is a legjobb, de van egy elképzelése, amihez foggal-körömmel ragaszkodik. Ha ez az elképzelés hibás, és egy eleve borult elméből pattan ki, na, akkor van gond. Megkezdődik a háború.