Tömören így definiálom az önzést: ha valamit mindenáron meg akarok szerezni a másik igényeinek figyelembe vétele nélkül vagy éppen annak ellenére. Milyen motivációk húzódnak meg az ilyen viselkedés mögött? Hát persze, a félelem. Félelem attól, hogy nem adja magától, ha megkérem, ezért csellel vagy erőszakkal kell elvennem tőle. Félelem attól, hogy ha most nem kaphatom meg, amit akarok, máskor már nem lesz rá lehetőségem. Félelem attól, hogy nem is érdemlem meg azt a bizonyos dolgot, ezért kell elvennem magamnak. Tehát végeredményben a saját képességeimben, értékességemben kételkedem, és ráadásul attól is félek, hogy mindez kiderül rólam.

Éppen ezért e motivációinkat jól álcázzuk, hiszen magunk előtt sem könnyű felvállalni, ha valamitől félünk. A másik számára pedig gyakran úgy tálaljuk szándékunkat, mintha neki akarnánk jót, és legtöbb esetben magunk is ezt hisszük, nem tudatos megtévesztésről van tehát szó, hanem öntudatlan (ön)becsapásról.

Vegyük azt a példát, ha egy párkapcsolatban szeretnénk elérni, hogy társunk leszokjon a dohányzásról. Látjuk, tudjuk, hogy árt neki, talán már különböző, akár súlyos egészségi problémáktól szenved a dohányzás miatt. Tehát, jót akarunk neki, és persze magunknak is, hiszen ha leszokna, jobban bízhatnánk benne, hogy egészségben minél tovább velünk marad szeretett társunk. Mi a baj ezzel? Csak annyi, hogy azt az apróságot figyelmen kívül hagyjuk, hogy társunk szeret, akar dohányozni. Ha nem így lenne, nem tenné. Lehet, hogy közben vívódik magában, ő is tudja, hogy ennek ára van, mégis, ezt eleddig vállalta a dohányzás által megélhető egyéb örömök kedvéért. Lehet, hogy egyszer másképp dönt majd, lehet, hogy nem. Ez az ő dolga. Ha úgy gondoljuk, mi jobban tudjuk nála, mi a jó neki, nem tekintjük felnőtt, egyenrangú partnernek. Feltétel nélküli elfogadásról, szeretetről pedig végképp nem beszélhetünk. Egyébként pedig támaszthatunk-e olyan elvárásokat felé, hogy neked kötelességed minél tovább velem maradnod, és egészségesen tartani magad az én kedvemért? Kérhetjük, persze, de el nem várhatjuk. A különbség szerintem a kérés és az elvárás között az, hogy a kérésre legitim módon lehet nemet mondani, az elvárásra pedig nem. Na és ha még jobban megkapargatjuk a dohányzás-kérdést, milyen rejtett motivációk bukkanhatnak még elő? Netán ciki mások előtt felvállalni, hogy egy olyan emberrel vagyok együtt, aki dohányzik, miközben mindenki tudja, hogy én szélsőségesen dohányzás-ellenes vagyok? Netán társam és köztem egy hatalmi harc zajlik, melynek része a kérdés, hogy kinek van igaza a dohányzás-kérdésben? Ki az okosabb, ki győz a vitában kettőnk közül?

Oké, és mi a helyzet az önszeretettel? Szerintem önszeretet az, ha állandó, következetes önvizsgálattal, figyelemmel a lehető legpontosabban feltárom saját igényeimet, indítékaimat, vágyaimat, és eltántoríthatatlanul keresem a lehetőségeket arra, hogy ezen igényeimet a lehető legteljesebb módon kielégítsem. A lehető legteljesebb módba számomra belefoglaltatik, hogy nyitott és rugalmas vagyok igényeim megélésének formájában, ezáltal rengeteg, magától adódó, és nem pedig kierőszakolt lehetőséget találok minderre. Valamint hiszek abban, hogy legmélyebb igényeim kielégítése jogos törekvés a részemről, megérdemlem az általuk átélhető örömöt, ezért nincs szükségem arra, hogy mások rovására kelljen kiélnem ezen szükségleteimet.

A dohányzós példára visszatérve: felejtsem el, ha zavar, hogy a másik dohányzik? De ha tényleg így van, és ezt elnyomom magamban, akkor szeretetteljesen viselkedem magammal? Nyilvánvalóan nem. Mégis mit tehetek? Beszélhetek erről társammal, őszintén, az igazi motivációimat felvállalva. Abban az ügyben például elegendő tisztázni kettőnk határait, hogy hogy néz az ki, hogy én dohányzásellenes vagyok, ő pedig dohányzik. Könyörgöm, én én vagyok, ő pedig ő - ez két külön személy! Gondolhatunk, tehetünk különböző dolgokat, még akkor is, ha szeretjük egymást? Naná, sőt! Mi zavar még? Hogy rámfújja a füstöt? Ezen igazán könnyű segíteni, meg kell kérnem, hogy ne tegye. Mi van a lakásban dohányzás kérdésével? Lehet, hogy ez már egy bonyolultabb egyeztetési folyamatot igényel, de ha kölcsönösen tiszteljük egymást, és hajlandóak vagyunk együttműködni, akkor nem lehet, hogy ne találjunk megoldást. Nem szeretem, ha cigiszagú vagy: rágó, fogmosás, semmi gond, csak olyankor nem csókollak meg... stb. Keményebb kérdések: látom, hogy megnyomorítja magát, szívinfarktust kapott, levágják a lábát, tüdőrákos lesz. Vízválasztó: szeretem annyira, hogy elkísérem a betegségében. Szeretem annyira, hogy azt mondjam, ezen az úton nem megyek vele tovább. Szeretem annyira, hogy őszinte vagyok vele. Szeretem magam annyira, hogy őszinte vagyok magamhoz, és azt teszem, amit valóban szeretnék. Ha vele akarok maradni a kínlódása közepette, akkor azt. Ha el akarom hagyni, mert saját magam számára másmilyen életet szeretnék, akkor azt.

Végül két, témába vágó idézet, két kedvenc könyvemből (az egyiket idéztem is már, de nem lehet elégszer):

„Én azt akarom, hogy a társam azt akarja, amit ő akar. És tudom, hogy nincs is más választásom. Ez az igazi önszeretet. Ő csinálja, amit csinál, én pedig szeretem, ahogy van. Ez az, amit akarok, mert rájöttem, hogy a valóság ellen harcolni fájdalmas dolog.” (Byron Katie: Szükségem van a szeretetedre - vagy mégsem?)
"A szeretet hajlandóság az én kiterjesztésére saját és mások lelki fejlődésének elősegítése érdekében. ... Lehetetlen önmagunk lelki fejlődését más fejlődése érdekében feladni. Nem adhatunk másnak erőt, ha nem vigyázunk a saját erőnkre. ... a mások és önmagunk iránt érzett szeretet nem csupán karöltve járnak, de végső soron nem is lehet őket megkülönböztetni." Valamint: "Aki szeret, egyedül van. ... a valódi szeretetnek mindig egyik fő jellemzője, hogy az érintett felek között megmarad a distinkció. Aki egy másik embert valóban szeret, mindig különös egyéniségnek fogja látni. Mi több, nemcsak felismeri, hanem bátorítja is külön, önálló egyéniségének megtartását." (M. Scott Peck: A Járatlan út)