Az emlékeim között nem is igazán cselekvések vannak, inkább képek, hangulatok, illatok, ízek: ahogy játszom a földdel valahol a tyúkólak mögött, ahogy degeszre eszem magam a frissen leszakított ribizlivel, ahogy folyik rólam az izzadság, már csíp is mindenhol, de mi csak szaladgálunk a mezőn. Nem zakatolt az agyamban a másnapi teendők sora (mint most), nem akartam senkinek és semminek megfelelni, egyszerűen csak élveztem az adott pillanatot. Mit sem tudtam akkor még a zenről, jógáról, a pillanat megélésének fontosságáról – egyszerűen csak egy boldog és gondtalan kisgyerek voltam.

Amikor gyerekeim születtek elhatároztam, hogy ezt az életérzés mindenféleképpen át szeretném adni nekik. Azt szeretném, hogy ha majd visszagondolnak a gyerekkoruk nyaraira, a gondtalanság és az időtlenség jusson eszükbe. Az, hogy a nap, a szél, a nyári záporok, az egész napos maszatolás és a földdel való érintkezés mind mind ott legyen az arcukon – és a szívükben.

Aztán persze jött a valóság a maga X-box-ával, okostelefonjaival, viber-ével és youtube-jával, amik egyikét sem tartom ördögtől valónak, de nem akartam, hogy teljesen ezek töltsék ki a gyerekeim napjait, nyarait.

Szerettem volna alternatívát mutatni nekik.

Úgyhogy az egyik meleg, nyári reggelen fogtam a srácokat és lementünk a Duna-partra. Rögtön belevetették magukat a dagonyázásba, pancsolásba, iszapolásba. Semmilyen játék nem volt nálunk, de az ágak, kavicsok, a homok, az iszap mind azzá vált a kezük alatt és a képzeletükben, amivé csak változtatni akarták.
Ahogy néztem őket az jutott eszembe, mennyire természetesen bennük van még minden. Nem kell szórakoztatni őket, ha adottak a körülmények, a lehető legjobb módon szórakoztatják magukat. Nem kell fejleszteni őket: a kezüket a homok pergetése; a lábboltozatukat a mezítlábaskodás; az izomzatukat és vázrendszerüket az ugrálás, szaladgálás; a képzelőerejüket, memóriájukat, a kognitív képességeiket a szabad játék; a szociális készségeiket az együtt töltött játék fejleszti. Közben gyűjtik a napfényből a D-vitamint, és úgy megéheznek, hogy otthon aztán mindent elpusztítanak az ebédlőasztalról. De ami az én szívemnek ezeknél is fontosabb volt: gyűjtik magukba a nyári „pillanatot megélős” élményeket.

Néztem az önfeledt arcukat, hallgattam a sikongatásaikat, kacagásukat és arra gondoltam, MOST olyan jó. Ez maga a nagybetűs vakáció.

Igaz, hogy délután leültek a számítógép mellé játszani (amivel szerintem nincs baj, ha módjával teszik), de este, lámpaoltáskor azt kérdezték, mikor megyünk megint a Duna-partra dagonyázni.

Aznap este mindannyian fáradtan, lesülve, de mosolyogva aludtunk el.