Nincs benne semmi boszorkányság. Pusztán arról van szó, hogy érzékeljük az emberek metakommunikációját. Ugyanis szóban viszonylag könnyű hazudni, a testünk azonban mindig őszintén beszél. Kis odafigyeléssel pedig profivá válhatunk az emberi kapcsolatok metakommunikációs jeleiben.

Ha egy nő fel akarja hívni magára egy férfi figyelmét, többféle testjelzést szokott adni. Nyalogatja a száját, dobálja a haját, gyakran fordítja úgy a kezét, hogy jól látsszon a csuklója, vagy éppen néha kibillenti a sarkát a magas sarkú cipőből.

Ha egy férfi szeretne valami hasonlót elérni, akkor kevésbé feltűnő jeleket használ. Cipője orra biztosan a kiválasztott nő felé néz. Ingét, pulóverje nyakát igazgatja. Beletúr a hajába, cowboly– os, kicsit agresszív tartást vesz fel.

De persze a szemek játékával lehet a legnagyobb hatást elérni. Ha fel akarjuk kelteni valakinek az érdeklődését, a következőt kell tenni:

Nézzünk bele a szemébe egy másodpercre, aztán forduljunk el. Kis idő múltán újra keressük meg a tekintetét, de már hosszú másodpercekig tartsuk fogva a pillantásunkkal. És aztán ne nézzünk rá. Garantált, hogy pár perc múlva magunkon fogjuk érezni a szemét, hisz nem tudja eldönteni, érdeklődünk – e iránta, vagy sem. És ha ezt teszi, nyugodtan megjutalmazhatjuk egy kis mosollyal, hogy ne hagyjuk bizonytalanságban.

Az egymás közötti távolságok is árulkodóak lehetnek. Ha a két ember közti távolság kisebb, mint körülbelül fél méter, akkor bizonyára nagyon közeli kapcsolatban állnak egymással. Ha az egyikük folyton közelebb lép, de a másik hátrál, akkor ő nem akar közelebb kerülni a másikhoz. Ha mindketten összefonják a karjukat maguk előtt, akkor valamilyen módon bezárkóznak, nem akarnak megosztani valamit a másikkal. Ha valaki előredőlve figyel, nagyon érdekli, amit hall. Ha hátradől, és keresztbefonja a karjait, elvesztette az érdeklődését.

A legérdekesebb talán az, hogy hogyan hazudunk. Legtöbbször az orr végigsimításával, a száj eltakarásával foglalatoskodunk, miközben elhallgatunk, vagy nem őszintén mondunk el valamit. A mozdulat a gyermekkorból maradt: a kisgyerek kapja a szája elé a kezét, ha nem mond igazat.

Na persze lehet, hogy aki az orrát dörgöli, annak épp csak csavarja a nátha. A kiválasztott nő nyalogathatja azért is a száját, mert ki van száradva, úgyhogy ne rohamozzuk meg azonnal szegényt. Ettől szép ez a játék, hogy sok – sok apró jelből lehet összerakni a másik hozzánk való viszonyulását, és attól, hogy csak gyakorlással lehet elsajátítani azt a tudást, amivel tényleg boszorkányosan tudjuk a többi ember hozzáállását, reakcióit értelmezni.

Ahol többet olvashatunk a témáról: Allan Pease: Testbeszéd

Park Kiadó, Hétköznapi pszichológia sorozat