A CsaládiNet szakértői CsaládiNet Szolgáltatás Közvetítő Kalkulátorok Hírlevél feliratkozás
SZAKÉRTŐKMUNKAKÖZVETÍTŐKALKULÁTORBABA-MAMA HÍRLEVELEKFOGANTATÁSTERHESSÉGBABAGYEREKNEVELÉSTB, PÉNZÜGYEKÉLETMÓD, EGÉSZSÉGSZABADIDŐRECEPTEK

Megbocsájtás és köszönet szüleink felé: így tanulhatunk a hibáikból is

Faragóné Kovács Patrícia - 2017-12-22
Emberek vagyunk. Vagyis gyarlók. Gyakran másokat hibáztatunk, mert valami nem klappol az életünkben. Pedig mennyire nem jól tesszük...
Megbocsájtás és köszönet szüleink felé: így tanulhatunk a hibáikból is

Vidéki városban nőttem fel, Veszprém megyében. Ez csak annyiban számít, hogy a nyolcvanas években még sok mindenről másképp gondolkodtak a vidéki emberek. Így az én szüleim is. Ráadásul apukám még az átlagosnál is szigorúbb volt.
Amikor kamaszodtam, nálunk nem volt természetes, hogy buliba járjak, és a fiúknak messziről el kellett kerülniük a házunkat. Apu sosem bántott, de – lévén, hogy ő a munkájában maximalista volt – tőlem is hasonló teljesítményt várt el az iskolában. Ezért aztán nem éreztem kimondottam fényesen magamat, ha négyesnél rosszabb jegyet vittem haza. Mert akkor jött a fejmosás. Néha azt kívántam, bárcsak kaptam volna egy-egy náspángolást, mintsem azt hallgassam fél órán át, hogy mi lesz, avagy mi nem lesz belőlem.

Biztosan sok tini érzi úgy, hogy 18 éves koráig azt várja, mikor leszek már 18 éves, aztán rájön, hogy valójában még akkor sem változik sok minden, hiszen továbbra is otthon lakik, ezért ugyanúgy alkalmazkodni kényszerül az elvárásokhoz.

Én például édesapámmal szemben mindig is akaratgyenge voltam, és ez alapvetően az egész további életemre rányomta a bélyegét. De csak eleinte hittem, hogy ez csak rosszul sülhet el. Egészen addig kicsit úgy tekintettem apukámra, mint – kicsit durván fogalmazva – életem legfőbb megkeserítőjére.

Most, háromgyerekes anyaként jöttem rá, hogy a szülők által elkövetett hibákból mennyi mindent lehet tanulni. És abban a pillanatban – mélyen belül – fel is mentettem apukámat. Megláttam, mi az, amiért – bár sosem vár köszönetet – mégis köszönetet mondok neki.

Egy kisgyermek életében óriási szerepet játszanak a szülők. De nem minden gyerek egyforma. Ahogy kialakul a személyiség, azonnal kiütköznek a különböző, markáns személyiségjegyek, amiket később már csak nyesegetni, farigcsálni lehet, de megváltoztatni nem. Lesarkítva: kit milyen impulzus, külső hatás ér innen-onnan, olyan ember lesz belőle. De ha viszel egy értékrendet a családból, az előbb-utóbb, valamikor az életed során visszaköszön. Akit folyton tiltanak mindentől, általában komolyan fellázad. Van, aki csak magában lázadozik, illetve inkább megtanulja, milyen úton-módon tud nagyobb konfliktus nélkül megoldani dolgokat, vagy elkerülni kellemetlen helyzeteket.

Aki szerencsés, annál ezek a tiltások pozitív irányt mutatnak, és alapvetően sosem siklik annyira félre, ahogy sok gyerek, aki felnőttként sem tud kilépni a dackorszakból, és egészen extrém módokat talál ki a lázadásra. Engem például mindez abban erősített meg, hogy MIT KELL MÁSKÉPP CSINÁLNOM, ha majd nekem is gyerekeim lesznek.

Szerintem a legnagyobb dolog, amit szülőként kaphatunk gyermekünktől, az őszinteség. Ha tudod, milyen az, hogy mindentől tiltanak, sose kényszerítsd a gyerekeidet arra, hogy hazudjanak, mert csak úgy kapják meg tőled az elismerést, ha hűséges kiskutyaként engedelmeskednek. Muszáj nekik önállóságot adni, muszáj, hogy a saját hibáikból tanuljanak! Ha érzed, mennyire engedheted el a gyeplőt, hogy még érezzék a támogatásodat, azzal megadod nekik a lehetőséget, hogy ők válasszanak.

Ha nem tudod elfogadni, hogy az egykori édes, szófogadó kisfiúból átmenetileg morcos, visszadumálós kamasz lesz, a tündéri kislányból pedig feleselős fúria, akkor minden napod azzal telik, hogy „Mé’ nem tanulsz? Má’ megin’ a gép előtt vagy! Kukás lesz belőled! Jaj, az a szoknya túl rövid! Mit gondolnak rólad, mi vagy?!”
Pedig ha erős a szeretet, előbb-utóbb minden gyerek átszűri – finom kis szűrőjén keresztül – mi az, amit ő is hasznosíthat abból, amit a szülei tanítottak neki. Még a hibáinkból is tanulnak. Sőt, abból a legtöbbet. Ahogy én is tettem.

Persze nagyon lényeges, hogy mindemellett sose felejtsük el, hogy nem csak azon kell munkálkodnunk, hogy gyermekünk az adott pillanatban elégedett és boldog legyen, hogy akkor és ott jól érezze magát, hiszen az a cél, hogy felelős felnőttet neveljünk belőle. Ezért nem csak gondoskodnunk kell a gyermekről, hanem időnként szabályoznunk is kell. Ha egy gyermeket nem kísérelünk meg formálni, ha nem tanítjuk meg neki, hogy minden élethelyzetben szükség van az alkalmazkodásra, szükség van kompromisszumokra, ha nem tanulja meg gyermekkorban, hogy mindenen dolgozni kell – szó szerint és átvitt értelemben is -, hogy muszáj erőfeszítést is tennünk, ha valamit el akarunk érni, akkor a gyermekkel teszünk rosszat! Természetesen bármennyire is próbálunk jó szülők lenni, mindig csúszik be egy-egy gikszer. Vagyis hibázunk.

Ezért is fontos, hogy felnőttként meg tudjunk bocsájtani szüleinknek, mert ők sem tudatosan hibáztak. Alapvetően csak azt akarták, hogy EMBER legyen belőlünk. Ezt hol jól, hol rosszul tették. Ahogy velük tették az ő szüleik, s ahogy mi is tesszük saját gyermekeinkkel.

Ha marad bennünk emberség, és ha ezt át tudjuk örökíteni gyermekeinknek is, már azért köszönetet mondhatunk szüleinknek. Még azt is megköszönhetjük, hogy hibáztak. Mert attól erősödtünk. Közeleg a karácsony; ennél jobb alkalmat nem is találhatnánk a megbocsájtás és a köszönet kifejezésére. Ne habozzunk, tegyük meg, amíg nem késő!

Fotó: vborodinova / pixabay

Közösségi hozzászólások:
© 2004-2021 Családi Háló Közhasznú Alapítvány - minden jog fenntartva.
Ügynökségi értékesítési  képviselet: Adaptive Media
A szerkesztő ajánlja