Vannak meghatározó, örökre nyomot hagyó tragikus pillanatok az ember életében. Ilyen az esküvő, a szülés, a következő szülés….aztán majd gondolom, a következő esküvő, de ezt most hagyjuk.

Azon szerencsések közé tartozom, akik a szülés valamennyi elhíresült módját kipróbálhatták. Volt részem tehát császárban és nem császárban.  Hát most a császárról egy picit, egyrészt mert ez van időben közelebb hozzám, másrészt, mert, mert most ehhez van kedvem. A nem császár első félórájában rájöttem, hogy a női méltóság el fog veszni, és hogy ennek elveszése engem annyira, de annyira nem érdekel az adott verejtékesen-fájó végtelen pillanatban, hogy csakna. Hogy az orvos a véres eszközöket „szerelés” közben rátette az én édi-bédi világoskék hálóingemre, az ugyan szürreális volt picit, de csöppet sem zavart.

Azt hittem, a császár más lesz, azt hittem, hogy torzulatlan mosollyal és fitten, szépen, illatosan szorítom majd magamhoz a máris jól nevelt utódomat. Mindjárt eldöntöttem, hogy nem hálóingben óvatosan ülő sápadt anyuka leszek, hanem csinos szabadidőruhás (ha egyáltalán a szabadidőruha és a csinosság összehozható fogalmak).  Így mikor bejött egy a combommal egy súlyban lévő tizennyolcéves lányka azzal a szöveggel, hogy ő akkor most leborotvál, öntudatosan hessentettem el. Egyrészt mert terhesen is követtem a divatot, így sok munka nem volt velem, másrészt, mert elhatároztam, hogy foggal-körömmel ragaszkodni fogok a női méltóságomhoz.

Egy tízszer tízes kórházi tükör előtt imbolyogtam a nagy hasammal egy műanyag széken, és küzdöttem a jelenséggel, hogy ha előrehajolok, nem látom a leborotválandó területet, ha viszont felegyenesedem, nem érem el. Otthon két gondosan elhelyezett tükör megoldást jelentett a problémára. Két óra múlva azért sikerült elérnem a terhes nyolcéves kislány kinézetet. Fürdőztem a sikerélményben, amikor bejött egy srác, ő lehetett volna a másik combom, nagy kék szemével rám nézett (mind a kettővel), és azt mondta: anyuka, akkor most behelyezem a katétert. Már bántam, hogy nem hagytam a borotválást is. És a java csak ezután jött.

Emlékszem, az orvosom a szülés előtt azt mondta, ne aggódjak, ma már olyan mélyen csinálják a vágást, hogy utána akár tangát is hordhatok. Kicsit elbizonytalanodtam, de nem mertem rákérdezni , hol az összefüggés. Mindig azt hittem, elől ejtik a vágást. Tanga! Na ja. Mellig érő szorító bugyi hetekig, megfűszerezve olyan görnyedt testtartással, mintha az ember állandóan a wc felé igyekezne, de előre megjósolhatóan nem érné el.

Női méltóság?  Hááát… Van ilyen mindenkinek. És talán lehet méltósággal szülni is. Amennyiben ez azt jelenti, hogy nem visítozunk, hát nekem sikerült is. Amennyiben viszont azt, hogy nőiesek, szépek, elegánsak, szemérmesek maradunk, marha nagyot buktam. Mind a kétszer.

Kormos Anett további cikkei ide kattintva olvashatóak.