Láttál már olyan "szőke", mindent elejtő, küszöbökben folyton megbotló, kétbalkezes nőt a volán mögött, aki a jogsi megszerzése után 13 éven át nem vezetett egyszer sem? ...akit négyszer húztak meg a forgalmi vizsgán?
Na, most láthatsz. De ami még ennél a látványnál is megdöbbentőbb, az az, hogy kiderült: létezik olyan autó, amit nekem találtak ki, és még én is biztonságosan tudom vezetni. Egy idő után... :)

Mire van szükséged, ha neked sem az erősséged a vezetés, vagy egyenesen rettegsz attól, hogy a volán mögé ülj?

1. Egy (nagyon) türelmes pasi/apa/nagyi/barátnő, akinek van jogsija
2. Egy kis gyakorlás után mélyvíz, bármennyire is tiltakozik ellene minden porcikád
3. Egy jó kocsi olyan extrákkal, amik tényleg megkönnyítik az ügyetlenebbek... azaz a kevésbé tapasztaltak dolgát (imádni fogod!)
4. ...és a varázsmondat: "Tudom, hogy képes vagy rá, meg tudod csinálni!"

Az előzmények

Elég a kiszolgáltatottságból...

Óvodás kisfiammal utaztunk pár éve a tömött trolin, amikor hangosan, vigyorogva, fontos bejelentést tett.

- Durrantottam…! :)
- Öh… jó… de legalább ne jelentsd be...
- Miért?
- Mert senki sem kíváncsi rá.
(majd "aljas" vigyorral körbenézett): - De a szagát azt mindenki érezni fogja…

Ez volt az első olyan pillanat, amikor arra gondoltam, mennyivel jobb lenne kocsival járni, amíg kicsi a gyerek... Főleg akkor éreztem így, amikor 45 percnyire volt tőlünk az óvoda, én meg otthonról dolgoztam - 3 órát töltöttem utazással minden nap úgy, hogy Budapesten laktunk és budapesti óvodába jártunk…

Tovább fokozta az autók iránt érzett sóvárgásomat minden olyan eset, amikor kézben kellett cipelnem a buszon elalvó, jó súlyban lévő kisfiút hazáig, amikor nyűgös volt és tett róla, hogy mindenki másnak is rossz legyen a közelben, amikor korán reggel, álmosan, túl fáradt volt az utazgatáshoz, és én szívből sajnáltam, hogy még ilyenkor is tömött járatokon kell kapaszkodnia és nem tudom őt beültetni egy kényelmes autóba...

A Balatonra való lejutás mindig felért egy kínzással (vonattal, gyerekkel, kutyával, egyedül, és elmondhatatlan mennyiségű csomaggal). Az sem volt kellemes, amikor épp a Balatonon kerültem fekvőgipszbe (a babás strandról - nem is én lennék…), és a fél utca összefogásával juthattam csak el végül a másik városban lévő sebészetre. (Ha szeretnél emiatt is kinevetni, itt találod a teljes történetet: A balatoni szabad strandok veszélyei - így kerültem a gyerekpancsolóból fekvőgipszbe pár óra alatt)

A gyerekek is általában tökéletesen időzítenek: akkor sérülnek meg, amikor épp hétvége van, sőt, hosszú hétvége, nemzeti ünnep, vagy éjjel 2… Egyre többször éreztem, hogy autó nélkül élni - pláne egyedül, gyerekkel - nagyon kiszolgáltatottá tesz. Ha nem segített volna ki minden ilyen helyzetben a családom, a szomszédok, a barátok, meg sem tudtam volna oldani bizonyos helyzeteket. Egyre többet játszottam hát a gondolattal, hogy csak meg kéne tanulni vezetni...

Papírom ugyan már régóta volt arról, hogy "tudok": jogsit 18 évesen szereztem, nagy nehezen. A forgalmi vizsgán négyszer húztak meg, de úgy sejtettem, ötödik alkalommal is csak sajnálatból engedtek át. Vettem a lapot és úgy éreztem, ez az egész huzavona egy "finom" utalás az univerzumtól arra, hogy nekem egyáltalán nem kellene vezetnem - és egyet kellett értenem az üzenettel; én magam is utáltam a vezetést végig, amíg gyakoroltunk az oktatóval. A következő 14 évben erőszakkal se tudtak volna beültetni semmilyen volán mögé, úgy gondoltam, addig van biztonságban mindenki - a kocsiban és az utakon egyaránt -, amíg nem vezetek. Aki ennyire kétbalkezes, mint én, annak nem való kormány a kezébe...

De ahogy bővült a család, egyre jobban éreztem, hogy mégis csak hasznos lenne, ha megtanulnék rendesen vezetni... nagy nehezen rászántam magam végül, és elkezdtem gyakorolni.
 

Nem mindegy, min gyakorolsz

Az első pár alkalom szörnyű volt, egy "idősebb" autón gyakoroltam, ami nem reagált valami lelkesen a közeledésemre: sokkal nehézkesebben mozgott, mint vártam. 

• A hátsó raktértől ki se láttam rendesen a kocsiból, néha fogalmam sem volt, mi lehet mögöttem, miközben tolatok,
• Egy-egy parkolás - a hisztivel együtt - 15 percig tartott, 
• 5-el közlekedtünk a belvárosban még éjfélkor is,
• Nem egy, hirtelen elénk ugró padkán és járdaszigeten sikerült a sötétben áthajtanom,
• Mindenhol visszagurultam, ahol csak lehetett,
• Rendszeresen ránk dudáltak,
• Egyszer majdnem elütöttem egy taxit…

...a többit inkább hagyjuk is. A párom mindezek ellenére még a legszerencsétlenebb manővereimet is türelmesen szemlélte, és rendíthetetlen nyugalommal ült mellettem napokon át... nekem viszont újból elegem lett a vezetésből és kezdtem feladni a dolgot.

Aztán a Suzuki jóvoltából egy sokkal jobb kocsi került alánk pár nap erejéig (nem mintha bántani akarnám a kocsiját... nem úgy értettem).

A Suzuki SX4 S-Crossal először egy órán át köröztünk céltalanul az autókereskedés közelében, és itt éreztem azt életemben először, hogy nem is olyan rossz dolog a vezetés, kezd megtetszeni. Csak néhányszor mentem át a szembesávba, egyszer dudáltak rám a körforgalom bejáratánál, és még a 3-as sebességig is elmerészkedtem...
Hazafele már egyedül kellett mennem, és nagyjából a gyerek első bilibe pisilése óta (7 éve) nem éreztem olyan büszkeséget, mint akkor, amikor végül sikeresen és épségben parkoltam le a házunk előtt…

A Suzukiba számos olyan funkció van beépítve, amiket néha tényleg életmentőnek éreztem - erről bővebben itt olvashatsz: Ez a neked való kocsi, ha a vezetés nem igazán neked való

A csomagtartó mérete több, mint tökéletes - leteszteltük.
 

Nem is vagyok annyira elveszett…?

A következő pár napban sokat autóztunk családilag, gyerekekkel, barátokkal, kettesben, sőt, egyedül is - a végére nagyon-nagyon megszerettem az autót, és most már a vezetéstől sem borulok ki. Sőt... egy nap azon kaptam magam, hogy a kocsival közös képeket pakolgatok a Facebookra... én, aki világéletemben utáltam az autókat.

A gyerekek mondjuk nem tűntek kifejezetten nyugodtnak, amikor először ültek be mögém, de hamar rájöttek, hogy most már nincs ok az aggodalomra.

Utaztunk tanulóvezetős matricával - bár sokan figyelmeztettek előtte, hogy a "T" az utakon valóságos céltábla, és lesznek, akik direkt megnehezítik majd az életem -, én pedig élveztem, hogy gond nélkül válthatok sávot bárhol és bármikor: a T-betű rémisztő látványától már az indexelés első másodpercében félrehúzódott mindenki az utamból. De utaztunk úgy is, hogy már nem volt kitéve a matrica - és akkor sem csináltam dugót, senki nem dudált rám, semmilyen kocsihoz, házhoz, járdaszigethez nem kerültem vészesen közel… Megtanultam vezetni!?

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a bókokkal igazán óvatosan bánó párom utólag elismerően megállapította: "Tudsz te, ha akarsz…"

Amikor visszavittük a kocsit, az utolsó úton már szó szerint élveztem a vezetést, amit korábban soha nem tudtam volna még csak elképzelni sem. Fájó szívvel adtam vissza a kulcsot, és valódi élményekkel indultam haza: ritka jó érzés az, amikor az ember át tudja lépni a saját - évtizedek óta építgetett… - korlátait.

Milyen kocsit válasszunk, ha nagyon nincs tehetségünk a vezetéshez? Nézd meg a Suzuki SX4 S-Crosst, ami még belőlem is tűrhető sofőrt faragott pár nap alatt - "kalandjainkról", a gyakorlásról, a nyűglődésről és a sikerélményekről készítettük a fenti videót.

Egy élmény volt!

További információ: sx4scross.hu