Majdnem mindegy melyikbe kezd az ember, mindegyik módszer vezet valahová, és mindegyik ad valamit az egészhez, jelen esetben a személyiséghez. Nyilván a személy karaktere, élethez való hozzáállása határozza meg, hogy mely önkereső formára teszi le a voksot. A lényeg a kérdésben van. Azon, hogyha teljes és fejlődéscentrikus életet szeretnénk élni, akkor ezt a kérdést fel kell tenni magunknak. Azért ez a kérdés ritkán jön magától, többnyire az élet rávezet, rosszabb esetben rákényszerít. Azaz nem arról van szó, hogy az ember elfújja X. születésnapján a gyertyát, és azt mondja, „na, most megkeresem önmagam, ki is vagyok én”.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint pl. egy önismereti csoport, kor szerinti, ill. nem szerinti összetétele, és probléma- vagy kérdéshalmaza. Kiemelkedő létszámban vannak jelen 40 év körüli (inkább nőnemű) egyedek. Elvétve akad 1-2 tizen-, huszonéves. Ami még inkább jellemző, hogy majd mindenki már családos (vagy épp az volt), és azért ül ott, mert benne van, vagy épp túl van egy testi betegségen vagy érzelmi krízisen, ami elvezette ahhoz, hogy feltegye magának a kérdést, ki is az, aki ezeket mind megélte, aki az ő életét addig élte.

Nem ritka, hogy a Nagybetűs Élet kezdetén először beindul egy szerepjátszási forma, egy örökölt, kódolt viselkedéshalmaz, ami elviszi az embert a kijelölt célok megvalósításának irányába. Ám e célok sokkal inkább a racionális, szemmel belátható világ darabkái: vagyon, társ, család, jövőkép, biztonság… stb. Úgy látszik, amikor ez többnyire megvan, ekkor „üt be a mennykő” az egyén életébe, és csak ezután kerül a Ki vagyok én? kérdéséhez.

Az ember társas lény. Különböző csoportosulások, közösségek azok, amelyek tükröt mutatnak működése, létezése közben. Ezeket is felhasználva lehet eljutni arra a szintre, hogy az ember megálljon egy pillanatra, beismerje saját magának és közösségének, hogy önmagából csupán ennyit tudott hozzátenni az élethez. A társadalmi színterekből nyert tapasztalatok azok, ahol az érzelmek megfoghatók, elcsíphetők, majd analizálhatók, elemezhetők.

Amikor megszületünk, akkor a feltétlen, tiszta szeretettel jövünk világra. Abból a dimenzióból érkezve nyitottak vagyunk mindenre, ami körülvesz bennünket, és amit megtapasztalhatunk mindebből.

Ahogy telnek napjaink, úgy kezdjük magunkat körbebarikádozni a vélt vagy tényleges támadások és bántások, valamint az ebből eredő fájdalmak elviseléséhez. Ki így, ki úgy, de megkeményedik. Mint egy hagyma, úgy burkoljuk el önmagunk és a külvilág elől a tiszta ragyogást, a feltétlen szeretet kifogyhatatlan erejét. Mire felnő az ember, nem marad más, mint a védekezésből adódó támadás, mint az önvédelem leggyorsabban felbukkanó belső fegyvere.

Az önismereti, vagy feltáró terápiás munka egy lehetőség arra, hogy ezek a hagymahéjak leomoljanak, elillanjanak. A kitartó aktív részvétel gyümölcse, hogy a homályos tükör először eltűnik, majd idővel megszűnik, és nem marad más utána, mint a feltétlen, mindent (önmagát és külvilágot is) elfogadó szeretet. A kereső elfogadja önmaga teljes aspektusait, legyen az negatív, semleges vagy pozitív. Felfedezi a külvilág eseményei és szereplői ugyanilyen mozgatóit, de nem ítéli el, nem kategorizálja, tiszta valójukban látja és elfogadja őket.

Ha valaki felteszi magának a kérdést: „Ki vagyok én?”, akkor nincs leállás. Minden válasz, hozza a következő kérdést, ami eredményez egy folyamatos párbeszédet az egyén és a saját útja között. Ez a séta megadja az önismeretet.

A belső hajtóerőt megérzékelő ember nem képes leállni. Mélyülni lehet, leállni nem. Keresni kell azokat a lehetőségeket, amelyek kiteljesítik a személyt, amelyek kitöltik azt a belső hiányt, ami miatt vállalja útjának bejárását.

A múltat elrendező munka felszabadít, kiteljesít. A kérdésekre kapott válaszok tisztázzák a külső viszonyokat is. Adott helyzetben már nem jön a másik felelősségének hangsúlyozása, a helyzetek bevállalhatóvá módosulnak. Létrejöhet a megbocsájtás, hiszen az emberek hibázásai, baklövései felett képessé válik az egyén elnézőbbnek lenni. Kitűnhet, hogy mindenki esendő.

Mindebben segíthet, az önmagunk felé való kinyílás. A terápiás önismereti munkák során a múltat vizsgálva áldás szállhat az olyan eseményekre, melyekre annak idején rengeteg negatív energiával, tomboló dühvel reagált a kliens. A múlt történései befogadhatóvá válnak, ezzel együtt felhajtóerejük meglovagolhatóvá.

Az, aki a gyógyulásban részt vesz, egyúttal a fejlődésben is részt vesz, és ez magától értetődően “hozza” az önismeretet, amihez számtalan út lehetséges.

Hamarosan induló önismereti csoportok

• Önismeretet és önbecsülést adó női csoport
• Kommunikáció a végtelennel és a leendő gyermekemmel - meditációs önismereti csoport várandós kismamáknak és erre készülőknek

Akit a csoportforma taszít vagy megrémiszt, az választhatja az egyéni konzultációt. Időpont egyeztetés telefonon vagy e-mailben lehetséges.

Nagy szeretettel várom a jelentkezőket!


Fotó: amentet: Sehnsucht