1815 tavaszán hihetetlennek tűnő hír söpört végig Európán: Napóleon visszatért Franciaországba. A katonák újra a harctérre siettek, így Széchenyi István huszárkapitány is a Bolognában állomásozó ezredéhez utazott. Míg a szövetséges hatalmak Napóleon 100 napos uralmának Waterloonál vetettek véget, az itáliai haderőre más feladat várt. A vakmerő francia huszárból Nápoly királyává emelkedett Murat úgy akarta jóvátenni Napóleon 1814-es cserbenhagyását, hogy most elsőként állt támogatói közé. Itália egyesítésének jelszavával indított hadat az olasz csizma északi felét megszálló Habsburg-birodalmi csapatok ellen, így Széchenyi hamarosan összemérhette kardját azokkal a nápolyi katonákkal, akikkel addig diplomataként csak bálokon vetélkedett.

 1815. május 2-3 között Tolentinónál zajlott le a döntő csata, amelyben megtörték Murat hadseregének ellenállását. Széchenyi itt érte el minden fiatal huszártiszt álmát, önállóan vezényelni egy teljes huszárszázadot, majd 180 embert. Ez már komoly parancsnoki felelősség volt, de a 23 éves fiatalember mögött már 6 éves szolgálat és nagyon sok tanulás volt, így magabiztosan látta el feladatát. Micsoda felemelő érzés volt ennyi huszár élén vágtázni, és hallani maga mögött több mint 700 patkó dübörgését. Szilárdan hitte, hogy ennek az erőnek semmilyen csapat nem tudna ellenállni. Pedig nem akármilyen ellenfélre akadt Tolentinónál. Magának a királynak a legnagyobb büszkesége, a nápolyi gárdahuszárezred tört rá arra az arcvonalszakaszra, ahová Széchenyi István százada be volt osztva. Hiába volt azonban Murat egykor legendás ügyességű huszár, nápolyi tanítványainak ereje megtört a magyar huszárok ellentámadásán. Széchenyi ügyesen kitért századával a roham előtt és oldalról csapott az ezrede által feltartóztatott olasz lovasokra. De nem a megszokott, kitűnő lovai voltak itt vele. A háború váratlan kitörése miatt csak Bolognában tudott lovat venni magának, így a kellő összhang még nem alakult ki vele. A piros csákós, zöld dolmányos és mentés, karmazsin színű nadrágot viselő huszárai élén megeresztett kantárral vágtatott, miközben a magyar virtusnak megfelelően rivalgó katonái és a csata zajától megriadó lova egyenesen az ellenség sűrűjébe ragadta. Egy pillanat alatt körbefogták az olasz lovasok, de magyar huszárai nem hagyták kapitányukat világ csúfjára fogságba esni. Egyik leghűségesebb huszára, Szilágyi Márton egy társával szinte berobbant a Széchenyire kardjaikkal sújtó olaszok közé, s kiragadták veszélyes helyzetéből. Meszéna főhadnagy ezalatt szakaszával feltartóztatta az olaszok tartalékát, így a Széchenyit megmentő közhuszár az olasz ezredparancsnokra csapva, egy hatalmas csapással leütötte lováról. Ezzel meg is tört az olasz lovasok harci kedve és visszavonulót fújtak. Széchenyi kapitány azonnal megérezte a nagy lehetőséget és pillanatok alatt újra harcrendbe állítva századát, megkezdte az üldözésüket. Ez volt talán huszáréletének legnagyobb diadala. Egy órán keresztül űzte-vágta századával a hátráló majd egyre inkább menekülő ellenfelet, miközben a büszke nápolyi lovasezredet teljesen szétverték.

 A csata azonban még nem dőlt el, így másnap még veszélyesebb helyzetbe keveredett. A délután folyamán a másfélnapos harcban kimerült nápolyi csapatok már visszavonulóban voltak, de akadt egy gyalogsági alakulat, amely négyszögbe sorakozva sortűzzel és az előreszegezett szuronyaival minden rohamot visszavert. Ekkor Széchenyi a századát rohamhoz sorakoztatva maga vállalkozott ellenállásuk megtörésére. Az ilyen védelmi négyszöget azonban, amit egy teljes zászlóalj (600-800 katona) alkot nem is olyan egyszerű megtámadni. Csak nagyon nagy elszántsággal és fergeteges gyorsasággal lehet sikert elérni. A gyorsaság azért kell, hogy a leadott sortűz után már ne tudjanak újra lőni a nagyszög elé ért huszárokra, az elszántság pedig azért, mert csak a négyszögbe ugratva, azt belülről támadva lehet szétverni az ilyen védelmet. A hosszú, másfél métert is meghaladó szuronyos puskák félelmetesen merednek a huszárok felé, akik megpróbálják a lehetetlent, de sorra visszahőkölnek a lovak a szuronyerdőtől, vagy lövéstől, szúrástól találva a négyszög előtt zuhannak a földre. És ekkor maga a század parancsnoka, Széchenyi kapitány az, aki huszárszablyáját a feje felett megforgatva a négyszög sarka felé suhint, kijelölve ezzel az új támadási irányt, s mint a szélvész ront rá a meghőkölő olasz gyalogosokra. Szablyájával két szuronyos puskát is félrecsap, s bátor lovával letiporva 3-4 gyalogost, áttöri a védelmi négyszög mindhárom sorát. A szegletnél azonban ott van az olaszok egyik legtapasztaltabb altisztje, aki elővigyázatosan nem lőtte ki puskáját az előző sortűznél, s most néhány lépésről lő a magyar huszártisztre. A halálos lövéstől összeroskadó lováról Széchenyi szerencsésen le tud ugrani, de egy szál karddal sokáig nem védheti magát a százszoros túlerőtől. De már ugrat, szinte repülve egy másik huszár is a négyszögbe, a hűséges Szilágyi Márton közhuszár. Az ő lova sértetlen marad, mégis azonnal ugrik le róla, s adja át kapitányának. Nem csak azért, hogy megmentse szeretett parancsnoka életét, de azért, hogy a már időközben a négyszög előtt torlódó bajtársait tapasztalt tiszt vezesse, irányítsa a négyszög teljes szétverésére. És Széchenyi pattan fel az új paripára, kardjával szétüt két gyalogos között, utat nyitva az oda érkezett huszároknak. Szilágyi közhuszár pedig megnyugodva látja a magyar huszárok tombolását a szétugró nápolyi gyalogosok között, pedig amikor kapitányának átadta lovát, s kardját védőállásba rántotta maga elé, egy rézgombot sem adott volna a saját életéért. A nápolyiak négyszöge szétrobbant, s néhány perc múlva a magyar huszárok már kacagva üldözték, terelték őket tisztes fogságba. A csata véget ért, Murat hadereje összetörve menekült Nápoly felé, hogy egy hét múlva végleg letegye a fegyverét.

betöltés...