A Napóleon legyőzéséhez vezető 1813-14-es háborúban a szövetséges erők főhadiszállásán, a főparancsnok Schwarzenberg tábornagy mellett töltött be parancsőrtiszti feladatot Széchenyi István másodkapitány. A huszártiszti egyenruhát ekkor dzsidás kurtkára cserélte, s a francia szabású, vállrojtokkal díszített, vörös hajtókás sötétzöld öltözeten büszkén viselte a vállán keresztbe vetett széles szolgálati övet, a segédtisztek és parancsőrtisztek megkülönböztető jelvényét. Apja támogatásával kitűnő lovakat szerzett be, hogy küldetéseit a leggyorsabban tudja teljesíteni. Már ekkor kitűnő lovas hírében állt, így nem csoda, hogy a lipcsei csata előestéjén ő jelentkezett a főparancsnok felhívására, amikor az egy nehéz lovasküldetésre keresett önkéntest. A főhadiszállástól 30 km-re lévő porosz vezért, az ősz Blücher tábornagyot kellett felkeresni, hogy a másnapi csatára vonatkozó instrukciókat időben megkapja.

 Schwarzenberg szívesen fogadta Széchenyi jelentkezését, mert nem egyszerűen csak jó lovasra volt szüksége, de olyan művelt, több nyelven beszélő tisztre, aki szakszerű tájékoztatást is tud adni a hadműveleti helyzetről az érdeklődő szövetséges számára. És Széchenyi ulánus kapitány éppen ilyen tiszt volt. A régóta meglévő bátorsága mellett, komoly katonai tudást is szerzett, amely bölcs megfontoltsággal, határozottsággal társult. A francia vonalakat is érintve a vaksötét éjszakában, a zuhogó esőben szinte végig vágtatva kellett megtenni az utat, hogy időben célba érjen a főparancsnoki utasítás. Blüchernél pedig újabb kihívás várt a fáradt tisztre. Tovább kellett lovagolni, hogy az ingadozó szövetségest, a svéd trónörököst, Napóleon egykori kitűnő tábornokát Bernadotte marsallt meggyőzze arról, hogy a másnapi döntő csatában támogassa a szövetségeket. És Széchenyi ennek is kiválóan megfelelt. Versenyt vágtatott a széllel, szakszerű hadműveleti tájékoztatást adott, majd ékes franciasággal győzte meg az egykori francia marsallt szövetségesi kötelességéről. S mindehhez párosult az a szerénység, amellyel világraszóló teljesítményéről hallgatott szüleihez írott rendszeres levelezésében. Csak sógora leveléből értesült a nagyvilág Széchenyi István páratlan teljesítményéről:
 „Érthetetlen, hogy Stepherl semmit sem mesélt el, ergo én teszem meg. Neipperg nem tehette, mert nem tudott semmiről. Stepherlt, Schwarzenberg herceg a 16-áról 17-ére virradó éjszaka Blücher tábornagyhoz küldette, hogy őt a 18-i csatára meghívja (így szokás ez nálunk, hogy udvariasan, mint valami politikai ebédre, meghívni az urakat). Megbízatásában eljárt és azt a parancsot is hozta Blüchernek, hogy a svéd trónörököst is hívják meg. Blücher, de még inkább Gneisenau kétségbe vonták annak lehetőségét, hogy ezt az ingadozó félbolondot (aki mindig mást tesz, mint amit kellene) ilyen lépésre rábírhassák. Ekkor Stepherl gyors elhatározással így szól Blücherhez:
- Adjon exellenciád egy lovat!
- Mit akar ön, fiatalember? – hangzott a kérdése.

- Rábírom a trónörököst a menetre bármibe is kerüljön! – volt a válasza. Tetszett ez az öreg harcosnak, egy lovat és áldását adta a szükséges vállalkozáshoz. Stepherl elvágtatott a trónörököshöz, kinek szállása előtt több porosz tisztet talált, kikkel közli szándékát, hogy a trónörököst a császárok és a porosz király nevében felszólítja, hogy vonuljon Lipcse ellen. Egyik tiszt megkérdezte, vajon van-e erre megbízatása, amire Stepherl bevallja, hogy az bizony nincs, de legfeljebb saját fejét kockáztatja, amely a közjóért nem drága. Erre ez azt felelte: Fiatalember, ön sokat mer, de magam fogom bejelenteni. Az illető egy porosz herceg volt, akinek nevét már elfelejtettem. Stepherl bátran lépett a trónörökös elé, aki a menetet először megtagadta, majd magát mentegetve, mindenféle kifogáshoz folyamodott. Stepherl nem vesztette el lélekjelenlétét és írást kért arról, hogy a három uralkodónak meghívását Lipcsébe átadta. A trónörökös ezt megtagadta, de később gondolkodóba esett, visszaszólította Stepherlt és behívatott néhány tábornokot. Stepherl leírta neki a menetvonalat, a trónörökös elindulva időben érkezett és eldöntötte a lipcsei csatát, amely különben menthetetlenül elveszett volna. Bocsáss meg, hogy nem tudom úgy leírni az esetet, ahogy tudom, de Schwarzenberg egész főhadiszállása bizonyítja ezt a történetet. Ez a tett az ebben a háborúban megtörtént valamennyinél többet ér.”