1809 tavaszán a Magyarországot is magába foglaló Habsburg-birodalom vezetése kétségbeesett lépésre szánta el magát, hogy valahogyan megőrizze nagyhatalmi tekintélyének maradékát. Bámulatra méltó merészséggel egymaga szállt szembe a hatalma tetőfokán álló, egész Európát befolyása alá vonó Napóleon császárságával. Érezvén hadserege gyengeségét, I. Ferenc császár fegyverbe szólította a háborúban már generációk óta részt nem vevő magyar nemesi felkelést is. A fiatal nemesifjak körében fellángolt a harcias lelkesedés, s a Széchenyi-fiúk is egymással versengve jelentkeztek katonának. A leglelkesebbek közé tartozott a legfiatalabb, a 17 éves Széchenyi István gróf, akit miután magára öltötte a lovastisztek zsinóros-vitézkötéses díszítésű világoskék egyenruháját, s fejébe csapa a dunántúli lovasság piros csákóját főhadnagyként a József nádor vezényelte fölkelők törzskarába osztották, s Győrbe vezényelték 1809. áprilisában.

 A háború azonban balszerencsésen alakult. A haderő legjobb egységeiből álló ausztriai hadsereg vereségét követően Bécs is elveszett, s az uralkodó Magyarországra menekült. A háború Magyarország földjére is átterjedt, s júniusban Győrnél a császári hadsereg maradványaihoz csatlakozott nemesi felkelők is csatát vesztettek. Éppen csak, hogy sikerült a francia harapófogóból kimenekülniük, s Komáromba visszavonulniuk. A felkelősereg egyik hadosztálya azonban a Mosoni-Duna partján a Győr védelmére emelt sánctáborba szorult, ahol a franciák megadásra szólították fel őket. Az 5000 katona azonban elhatározta, hogy kitör a gyűrűből, s az ellenség hátában elvonulva keresi majd a csatlakozás lehetőségét a Dunántúl keleti felében levő saját haderőhöz. Sikert csak úgy lehetett remélni, ha a kitörési szándékuk, és a tervezett útvonal eljut a vezérkarhoz is, és értesül róla József nádor, a felkelők főparancsnoka. Ehhez egy bátor futár tisztre van szükség, aki át tud csúszni a francia őrláncokon, átküzdi magát a győzelemittas és magabiztos francia hadseregen és nem retten vissza semmitől, a legváratlanabb helyzetben is feltalálja magát. Széchenyi István főhadnagy jelentkezett e rendkívüli feladatra, és már terve is volt. Csónakon, a Dunán leereszkedve jut el Komáromba, így csak a parti őrszemek figyelmét kell kikerülnie. A Fertő nádasaiban már gyerekként megtanulta az evezés fortélyait, így magabiztosan vágott neki a veszélyes útnak, hogy a sánctáborból rövidesen kitörő bajtársai támogatáshoz juthassanak a főseregtől. Június közepén azonban a legrövidebbek az éjszakák, így nagyon kell sietni, hogy a sötétség óvó leple elég legyen az út legveszélyesebb részéhez. 1809. június 14-én éjjel 11 órakor adta át Meskó vezérőrnagy az ifjúnak a József főherceghez írott levelet azzal az utasítással, hogy a jelentésnek mindenáron a nádor kezébe kell kerülnie másnap.

 Széchenyi István azonnal a Rábcán ringó kicsiny csónakhoz rohant, ami már elő volt készítve az útra. Kardját lecsatolta és a csónakba dobta, hogy ne akadályozza az evezésben, de díszes tiszti tarsolyát nem oldotta le oldaláról, hiszen ebben volt a hadosztálya sorsát eldöntő jelentés, ami most életénél is drágább volt. Jól meghúzta az evezőket, de amint a Rábcáról a Mosoni Dunára ért le kellett hasalnia, mert a folyó partját már francia őrszemek vigyázták, s nem volt szabad zajt csapnia. Időnként azonban használnia kellett az evezőket, hogy távol tartsa csónakját a veszélyes parttól, s a víz loccsanása a néma éjszakában messzire hangzott. A franciák pedig nemhiába voltak az akkori világ legjobb katonái, ráadásul a legszemfülesebb gyalogosokat, a vadászokat helyezték el a part mentén, így rövidesen puska dörrent a zaj irányába. Most már nem volt értelme a lopakodásnak, így újra teljes erejéből evezni kezdett Széchenyi, hogy minél hamarabb kijusson az őrszemek lőtávolságából. A vadászok azonban hosszú őrláncot alkottak, és folyamatos puskatüzet zúdítottak a folyó közepére, többnyire csak találomra lőve. Az egyik lövedék így is átütötte a csónak palánkját, éppen a vízvonalnál. Rövidesen víz lepte el a csónak alját, ezért le kellett tenni az evezőket, s a réssel foglalkozni. Bármennyire is fájt érte a szíve, jobb híján ledobta magáról az olyan nagyon becsült tiszti dolmányt, amelynek az ujjrészével dugaszolta el a golyó ütötte lukat. A sűrű szövésű posztó viszonylag jól elzárta a rést, s markával mere ki a csónakból a vizet, de az időveszteséget már nem lehetett behozni. Mire újra az evezőkhöz nyúlhatott, már szemből megjelent a keleti égbolton egy egyre erősödő fénycsík, a pirkadat jeleként. Most evezett csak igazán teljes erejéből. Már nem számított, hogy zajt csap, csak a gyorsaság volt a lényeg, kijutni a nagy Dunára, ahol a folyó közepén már nagyobb biztonságban lesz a parti őrszemek puskáitól. A szerencse is mellészegődött, a vadászok őrlánca ugyanis a folyótorkolattól elmaradt, s az új őrláncot alkotó sorgyalogság puskáinak lőtávolsága és célzóképessége jóval kisebb volt. A zöldártól felduzzadt Duna erős sodrása pedig szinte repítette Komárom felé evezés nélkül is, akár a legnemesebb paripa. De azért ahogy kifújta magát újra evezni kezdett, most már nem a francia fegyverektől tartva, hanem az idővel harcolva, hogy minél hamarabb átadhassa a fontos jelentést. Aztán Komárom tornyait meglátva arra gondolt, hogy egy Széchenyi, aki ráadásul még főhadnagy is, nem érkezhet meg futárútja során csak úgy becsorogva, ezért keményen megmarkolva az evezőket egész a kikötőig férfiasan húzott. S amikor kötelet dobott egy parton álló katona a csónakjába, hogy partra húzzák még a dugaszként használt dolmányt is magára öltötte, bármilyen vizes és gyűrött is volt az. Hiszen harcból jött, még jól is állt a viseltesség. S amikor a csónakból kilépve odavetette egy szájtáti baka őrmesternek, hogy gróf Széchenyi István főhadnagy, győri futártiszt érkezését jelentse a parancsnokának, már egy határozott délceg ifjú állt gyűrött-tépett egyenruhában, annak a gyerekembernek a helyén, aki három hónapja még olyan büszkén és kényesen vigyázott tiszti dolmányára. A feladatot derekasan végrehajtotta. S négy napra rá, hogy a nádor kezébe letette a fontos jelentést a Győrből kitört Meskó-hadosztály a Bakony hegyei között szerencsésen visszacsatlakozhatott a fősereghez. Egy hét múlva a győri bajtársak Komáromban ölelték meg a bátor szívű kis legényt, a nemesi felkelősereg legfiatalabb főhadnagyát.