A gyermek egész nap a szülő figyelmének fényében sütkérezik. Ez az ő fejlődésüknek az éltető napja. Azért tesznek meg dolgokat, hogy figyeljünk rájuk, hogy örüljünk nekik, hogy megdicsérjük őket. Folyamatos visszajelzésre, bátorításra van szükségük. A figyelmünk az a köldökzsinór, amin át a kicsi (és nagy) gyerek iránti szeretetünk áramlik, aminek segítségével a gyerek meggyőződik arról, hogy érdemes teljesítene. Amikor kisbabaként nyújtózik egy tárgyért, és sikerül elérnie, rögtön visszanéz ránk, és az arckifejezésünkhöz igazítja a saját örömét. Ha mi mosolygunk, megerősítést nyer: lám, milyen ügyes is vagyok én! Ezért tovább fog próbálkozni. Sőt: ezért fog tovább próbálkozni!

A gyermek nem foglalja el magától a helyét a világban. A mi figyelmünk számára a biztosíték arra, hogy neki helye van, és hogy feladata van itt. Nem a születésével nyer bérletet a világra, hanem azzal, hogy mi helyet biztosítunk benne.

A figyelem hiánya megborítja a gyereket. Nincs miért, és főleg nincs kiért teljesítene. Ilyenkor az összes alkotóerejét abba kell beleölnie, hogy a figyelmünket valahogy felkeltse. A figyelem ugyanis a szó szoros értelmében létszükséglet! Ha nem kapja meg szépszerével, akkor arra kényszerül, hogy erővel csikarja ki. Ha nem kapja meg tőlünk a dicséretet, akkor harcolni fog a szidásért. Mert az is figyelem! Szembe megy a csúszda irányával, vagy a hinta elé fut. Később már nem csak a csúszdával fordulhat szembe, és nagyobb károkat is okozhat magának, mint hogy megüti a hinta.

És pont úgy, mint a növények esetében, a gyermeki fejlődésben is van egy érzékeny időszak, amely alatt, ha a figyelmünk napja nem süt rá, kornyadozni kezd a növénykénk. A megfagyott virágra utólag pedig már hiába süt rá a Nap. A figyelemhiányos gyermek visszavonhatja az erőit a tevékenységtől, és lecsavarhatja az érzelmei hőfokát akár a nulláig. Ha nem örülünk annak, hogy épít, akkor rombolni kezdhet. Egy életre elvehetjük a kedvét az alkotástól, ha csak ülünk a padon, és a többi kismamával beszélgetünk. Róla.

Tavasz van. Süssünk oda!

Fotó: Dominika Roseclay-től a pexels-en