Bevált receptet átnyújtani tételes listával, ami minden gyereknél működik, sajnos nem tudunk. Minden gyerek és gyerek-szülő páros más és más. Éppen ez benne a gyönyörű és ettől is lesz olyan nehéz. Nincsen egyetlen megoldás. Ráadásul ugyanazzal a szülő gyerek párossal számtalan különböző szituáció fordul elő nap, mint nap.

Azt gondoljuk, a legjobb, ha a szülő nem egy könyvet csap fel, vagy egy új módszer minden egyes lépését próbálja tételesen magára és a gyerekre erőltetni, egy hét lelkesedés után pedig a könyv a szekrény mélyére kerül, a módszerre meg kár volt pénzt költeni.

Helyette közös gondolkodásra szeretnénk invitálni a szülőket, és szempontokat adni, amik mentén megvizsgálhatják saját helyzetüket és saját megoldásaik lehetnek. Arra kérjük tehát önöket, hogy az alább felsoroltak közül csak szemezgessenek, ami önökre illik, azt vigyék csak magukkal, ami pedig nem, azt nyugodtan hagyják itt.

Érdemes lehet átgondolni a következőket:

1. Tényleg fontos nekem ez a dolog? Szeretném ezt végigcsinálni? Vagyok most olyan állapotban? Aludtam eleget az éjszaka? Ha esetleg nem, talán jobb lenne most a szülő társat megkérni, hogy segítsen?

Azt jó, ha tudjuk, ha valamiről 15 percig vitázunk a gyerekkel, végül beadjuk a derekunkat és elengedjük az eredeti célt, azzal önrontó kört hozunk létre és borítékolhatjuk magunknak, hogy a következő szituációban még nehezebb lesz a dolgunk.

2. Hány éves a gyermek? Vajon mit várhatok el tőle?

Sokszor a pici, 3-4 év alatti gyerekek, vagy valamilyen sérüléssel élő (mentálisan vagy pervazív fejlődési zavarban érintett) gyerkőc kizárólagos szóbeli irányításra még nehezen reagálnak, de testi kontaktussal nagyon jól irányíthatók. Finoman megfoghatjuk a vállukat, hátukat és szóbeli kíséret mellett, – hogy azért az is bevésődjön-, irányíthatjuk őket.

Nagyobb gyerekeknél általában már a szóbeli irányítás is elegendő lehet, de nehéz helyzetekben itt is rásegíthetünk egy kis testi kontaktussal.
 

Fontos, hogy a kérést, milyen formában fogalmazzuk meg.

Legyen szemkontaktus, legyünk biztosak benne, hogy a gyerek figyel ránk, le is guggolhatunk, hogy a figyelmüket jobban tarthassuk. A kérés előtt akár külön szólhatunk is, hogy most figyeljen ránk, valamit mondani fogunk. ADHD-val (figyelem+- túlmozgásos zavar) küzdő gyerekeknél különösen javasolt ez a lépés.

Fontos, hogy életkoruknak megfelelően fogalmazzunk,

jó, ha határozottak, rövidek és tömörek vagyunk, és nem megyünk bele vitába, hosszas magyarázkodásba, már-már elnézést kérve a gyerektől, hogy ezt tesszük vele. Olyan gyerekeknél, akinek van valamiféle átmeneti tárgya (pl. plüss nyuszi, maci), érdemes kihasználni azt. Ha pl. Nem akar zoknit húzni, adjunk először a plüsskutyára zoknit – ha már tudja, akkor ő maga adja rá-, és utána próbáljuk meg az igazi zokni húzást. Különösen a dackorszakban, amikor a gyerek feszegeti a határokat és kíváncsi a saját önállóságára – de későbbi életkorban is- jó, ha megélhetik saját autonómiájukat.

Így érdemes azt is átgondolni, mi az, amit mindenképpen mi szeretnénk kontrollálni és mi az, amit talán el tudunk engedni.

Természetesen az életveszélyes helyzetekben nem adhatjuk át a döntés jogát a gyereknek, de fontos átgondolni, hogy a helyzet, amit például nem az életkorának megfelelőnek tartunk, és már a tiltáson gondolkodunk, vajon tényleg a gyerekhez van-e igazítva vagy a saját szorongásaink vezetnek?

Sokszor segít, ha tényeket közlünk a gyerekkel és az alapján talán egyedül is jól tud dönteni. Pl. Ha ledobod a kedvenc ceruzádat és kitörik a hegye, nem fogsz tudni rajzolni vele.

Ha ennyivel sikerül helyes belátásra téríteni, máris meg úsztunk egy hosszas huzavonát, ő pedig saját döntésének élheti meg azt.

Jól jöhet még a “jó öreg” figyelemelterelés, amikor akár bele sem kezdünk a vitába, egyszerűen egy másik ingerrel cseréljük ki azt.

Pl. Ha nagyokat ordibál a társasház gangján, felkínálhatunk egy almát, úgy nehezebb hangoskodni - bár még így is megvannak a módszereik.

Ezer féle praktika ismert, még hosszasan sorolhatnánk a listát. Jó minél több féle dologgal próbálkozni, egyik gyereknél az egyik válik be, a másiknál a másik technika. Sőt, ugyanazon gyereknél egyik szituációról a másikra is lehetnek nagy különbségek.

És ha már minden szépet és jót kipróbáltunk, és még mindig nem hat, érdemes átgondolni, hogy a gyereknek, talán csak egy határozott "nem"-re van szüksége.

Jó, ha elgondolkodunk, mi hogy vagyunk a határszabással? Mit gondolunk róla? Félünk-e határt szabni, és ha igen, akkor vajon miért? Milyen élményeink voltak gyerekkorunkban? Lehet, hogy nagyon erősen, túlkapások mentén szabályoztak minket és megfogadtuk, hogy mi nem tesszük ezt a gyerekünkkel, ha szülők leszünk? Vajon a másik végletbe, a túlzott engedékenységbe való átcsapás egy saját jogon való döntés vagy csak az ellenpólusa valaminek és annak is vannak hátrányai? Ha pedig gyerekkorunkban éppen a határtalanság jellemezte a gyökércsaládunkat, vajon jó volt-e az nekünk? Milyen előnyünk származott belőle és milyen hátrányunk? Talán nekünk magunknak is szükségünk van valamiért a veszekedésre? Elsőre furcsának tűnhet, de ha az az élményünk, hogy ennek mentén lehet kapcsolódni,- bár nem jó megoldási forma-, de ragaszkodhatunk hozzá, mi magunk is. Vajon tudunk-e új, jobb kapcsolódási formákat kialakítani? Azt is érdemes átgondolni, vajon magunkat mennyire tudjuk szabályozni. Ha nem vagyunk képesek mi sem erre, elég nehéz lesz a gyerek előtt hitelesnek maradni és vállalni, hogy neki viszont ezt kell tennie.
 

Fontos tudni, hogy a jó határszabásra gyerekeinek éppen olyan nagy szüksége van, mint az autonómiára és az önhatékonyság megélésére.

Egy gyerek számára akár ijesztő is lehet, ha mindent szabad, mindent lehet. Gyakran ez viszi őrült tombolásig a helyzetet, amikor aztán végül a szülő ráveszi magát és tényleg csak annyit tesz, hogy határozottan, hitelesen, erőteljesen nem-et mond vagy rosszabb esetben a feszültségtől túlkap.

Jó határszabás mellett a gyerek végre megnyugodhat, végre vannak határok és biztonságban van.

Ráadásul egy nagy ajándékkal adományozzuk meg gyermekünket felnőtt korára. A gyerekkorban, szülőktől, kívülről jövő szabályozás ugyanis beépül és a későbbiekben hasznos jellemvonássá válhat az önszabályozási képesség.

Ha pedig nem mindig sikerül a saját elvárásainknak megfelelően kezelni a helyzetet, egyszer-egyszer túlkapunk vagy nagyon engedékenyek voltunk esetleg ordítva üvöltünk a társasház gangján a gyerek után, hogy ne ordíts, mert felkelted a szomszédot – bocsássuk meg magunknak! A gyerekeinknek éppen elég, ha úgy általában jó szülők vagyunk és nincs szükségük tökéletesebbre.

A cikk sajnos nem tud teret nyújtani arra, hogy minden szabályozási kérdésre választ adjon, de talán elindíthat egy gondolkodási folyamatot. Ha úgy érezzük, ebben elakadtunk valahol, érdemes lehet külső segítséget kérni.

Több, hasonló cikket is találsz a https://www.gyogyhirek.hu oldalon.

Kapcsolódó cikkeink:

• Kommunikációs trükkök a dackorszak alatt: így beszélj a gyerekkel, hogy jobban figyeljen rád
• Arany középutak nem csak a dackorszakban - beszélgetés dr. Vekerdy Tamással
• Ezért ne alázd meg a gyereked, ha hisztizik
• Százszor megmondtam, hogy semmit sem mondok kétszer: 8 jó tanács szófogadó gyerekek neveléséhez

Forrás: gyogyhirek.hu

Kép: AdinaVoicu / pixabay

betöltés...