A 3 éves Ádám egy speciális nevelési programmal működő, elit magánintézményben kezdte meg óvodai pályafutását. Hamar kiderült azonban, hogy a bemutatkozáskor elevennek és nagy szeretetigényűnek leírt gyermeknek nem való az ottani légkör. Nehezen bírta a kötött szabályrendszert, a foglalkozásokat rendre tönkretette, társait minden előzmény nélkül bántalmazta, játékaikat felrúgta. A pedagógusok először differenciálással próbálkoztak: ha látták, hogy gond lesz, kiemelték a helyzetből Ádámot, a többieknél korábban levitték az udvarra, a pedagógiai asszisztens sok időt töltött vele kettesben. A szülők azonban nehezményezték mindezt, mondván, gyermeküknek rosszul esik, ha nem vehet részt a többiek foglalkozásában.

Mivel a többi szülő is egyre többet panaszkodott a kisfiúra, az intézményvezető egy nap jelezte a szülők felé, hogy Ádám számára úgy tűnik, nem megfelelő ez az óvoda, ezért ha tehetik, keressenek inkább egy lazább, több szabad játékot engedő, családiasabb intézményt. A szülők még aznap dúlva-fúlva elpakolták a gyerek holmiját, indulatos hangú bejegyzést tettek közre a csoport Facebook-oldalán, és azóta is minden lehetséges helyzetben elmesélik, hogy a családok, a gyerekek és a pedagógusok együtt bélyegezték meg a gyermeküket.

Egy kérdés nem merült még fel bennük: vajon hol van az ő felelősségük a történetben?

Gyermekünk hibáit felismerni nagyon nehéz

A saját hibáink beismerése sem egyszerű, a gyermekünké azonban gyakran szinte lehetetlen feladat. Mégis meg kellene ezzel próbálkoznunk mindenki érdekében, mert azzal nem segítünk neki sem, ha arra tanítjuk, hogy mindig a „másik” a hibás.

„Kedves Szülők, ha a gyereknek konfliktusa volt az iskolában, soha ne engedjék, hogy úgy kezdje a történetet, hogy ’Az úgy volt, hogy a másik gyerek…’”  - hívta fel a figyelmet idén a szülői értekezleten a tanítónő. Elsősorban ne az érdekelje a szülőt, mit hibázott a másik fél, abból ugyanis lehetetlen tanulni. Mindannyian ismerjük az „Úgy kezdődött, hogy ő visszaütött” – típusú magyarázatokat, de a jó kislányok is hajlamosak a fekete pontot azzal magyarázni, hogy „A padtársam túl hangosan kérdezett valamit.”

Fontos mérföldköve a személyiségfejlődésnek, amikor képesek vagyunk belátni a saját hibáinkat. Óvodában, alsó tagozatban még nem elvárható, hogy ez tökéletesen menjen, de a tanítást ilyenkor kell elkezdeni. Addig ne nyugodjunk, amíg ki nem derül a mi gyermekünk szerepe egy-egy konfliktusos helyzetben, és lehetőleg érjük el, hogy ő mondja ki. Magunkat is sok kellemetlenségtől kímélhetjük meg azáltal, hogy nem kérjük számon dühösen a másik szülőt a gyermekünket ért sérelem miatt, hogy aztán kiderüljön, szemünk fénye sem viselkedett éppen kezes bárányként a szituáció során.
 

Az egész osztály hülye?

Már az ilyen apró-cseprő konfliktusok is éppen elég kényesek tudnak lenni, de az igazi nehézséggel akkor szembesül a szülő, amikor a gyermeke az egész közösséggel kerül szembe.

Nem bántalmazásra vagy durva csúfolódásra kell gondolni, mert az semmi körülmények között nem tolerálható. „Csupán” arra, ha a kicsi nem talál barátokat. Ha senki nem szeretne játszani vele. Ha egyetlen születésnapra sem hívják el.

Csábító lehetőség ilyenkor a többieket hibáztatni, mondván, biztos neveletlenek, felszínesek, ezt a viselkedést hozzák otthonról. Más szülők inkább elbagatellizálják a problémát, mondván, ők is magányos gyerekek voltak, mégis kibírták. Pedig a szomorú igazság az, hogy ha valakinek egy húszfős közösségben egyetlen barátja sincs, ott nem a másik tizenkilencben kell keresni a hibát.

Mi lehet a megoldás?

Ha azt látjuk, hogy a gyermekünk nem találja a helyét a csoportban vagy az osztályban, első körben mindenképp a pedagógussal érdemes beszélni. Ő látja a gyereket olyan szituációkban is, amelyekben mi nem, és akár ki is kérdezheti a többieket, miért kerülik a társukat. Ők pedig el fogják mondani. „Azért, mert főnökösködik”, „Mert zavarja az órát”, „Mert túl erőszakosan akar barátkozni.”

Mindezt végighallgatni – minden bizonnyal a tanító tolmácsolásában – nem lesz kellemes élmény. A gyerek biztos, hogy sírni fog, talán mi is. Az első sokk után viszont már tudni fogjuk, milyen nyomon induljunk el. Sok-sok beszélgetés, figyelmeztetés után lassan javulni fog a helyzet. Kamaszok és fiatal felnőttek szülei számolnak be arról, hogy miután ők és gyermekük is belátták, milyen területen érdemes változtatniuk, megoldódott a probléma, és a gyereknek többé nem volt gondja a beilleszkedéssel.

Igen, fájdalmas beismerni, ha a hiba bennünk (is) van. Bármi történik, sokkal könnyebb áttolni a felelősséget a többi gyerekre, a családjukra, az intézményre, a gonosz világra. Csakhogy ezzel nem jutunk előrébb. Az a gyerek, aki azt hallja, hogy mindig a másik a hibás, talán elhiszi, hogy ő tökéletes, de az élete nem lesz ettől boldogabb. Akit azonban megtanítanak arra, hogy ő is változtathat a dolgok menetén, a végén a legnehezebb helyzetekből is emelt fővel kerülhet ki.

Ezért ha legközelebb a gyerek panaszkodik egy barátjára, ne menjünk bele abba, hogy együtt szidjuk a másik gyereket. Inkább kérdezzük meg: Mit gondolsz, TE mit tehetsz, hogy jobbra forduljanak a dolgok?

Kapcsolódó cikkeink:

• Mit tehetünk, ha a gyerekkel nem barátkoznak a kortársai, vagy összeveszett a legjobb barátjával?
• Segítség, utálják a gyerekem! - mit lehet tenni a kiközösítés ellen?
• Szívszorító videót tett közzé egy kiközösített kisfiú édesanyja - világsztárok reakcióira azonban ő sem számított
• Ha a láthatatlan sebek láthatóvá válnának... Ezt élik át az autista gyermekek nap mint nap
• Anya hibája, nem én voltam! - hogyan tanítsd meg a gyereket arra, hogy felelősséget vállaljon a tetteiért?

Kép: TheoRivierenlaan / pixabay