A szülőkre azonban ma minden korábbinál több elvárás zúdul: hogyan védjük ki a több oldalról érkező nyomást, és legyünk lehetőség szerint a legkiegyensúlyozottabb szülei a gyermekünknek?

Aki valaha beleolvasott már valamilyen gyerekneveléssel kapcsolatos internetes fórumba, tudja, hogy az anyák között vérre menő csaták dúlnak a helyes gyerekneveléssel kapcsolatban: van, aki szerint egy nőnek a gyermeke mellett a helye annak 3 éves koráig, más szerint ez az életképtelenné nevelés melegágya, és egy gyereknek bizony közösségbe kell kerülnie minél előbb. Mások a helyes szervezés témájában kapnak össze: ki a szigorú napirendre, ki a viszonylagos lazaságra esküszik, és jaj annak, aki tőle letérő véleményt mer megfogalmazni. Ugyanezek a párbeszédek – bár némileg szofisztikáltabb formában – a játszótéren és egyéb anyukás közösségekben is megfigyelhetőek: bár ezeken a helyeken a résztvevők ritkán ugranak egymás torkának, az ellentmondást nem tűrő véleményalkotás itt is sűrűn megjelenik.

Az anyák pedig szoronganak. Ki azért, mert nem elég laza, ki azért, mert nem elég szigorú. Van, akit azért furdal a lelkiismeret, mert vissza kellett mennie – vagy, félve írom: vissza szeretett volna menni – dolgozni, mást azért, mert otthon maradt; még élvezi is, de attól fél, hibásan van bekötve, amiért "ennyi kielégíti."
 

Egy azonban biztos: a szorongás árt.

Árt az anyának, a gyereknek, az egész családnak. A gyerek ugyanis akkor boldog, ha a szülei is azok. "Mindig az a fő kérdés, hogy az anya hogy érzi magát a kialakult élethelyzetében, mert a gyerek akkor van jól, ha az anyja is jól van" – vallja a pszichológus. Tehát önmagában attól, hogy bölcsődébe kell járnia, egy gyerek sem roppan össze lelkileg. Ha azonban az anyát ez szorongással tölti el, ha furdalja a lelkiismeret, mert azt hallotta, ezzel árt a kicsinek, azzal valóban nyomasztja őt is.

Ha azonban nem az otthon maradás kontra bölcsőde, és nem is a szigorú napirend vagy lazán szétfolyó napok azok, amelyek meghatározzák a gyerek kiegyensúlyozottságát, akkor mi? A válasz sokak szerint igen egyszerű: békén kell őt hagyni.

Dobó Katalin óvópedagógus – aki kiábrándulva a hagyományos módszerekből saját integrált óvodát alapított – úgy látja, a legfontosabb, amit adhatunk a gyermekünknek, a szabadság. Ennek legfontosabb formája ebben az életkorban a szabad játék. Véleménye szerint a szabad játékot a lehető legradikálisabb formájában kell elképzelni: ne adjunk a gyerek kezébe csörgőt, építőkockát, ha van udvar, még a játszótérre se sűrűn vigyük ki. Egyszerűen engedjük, hogy felfedezze a környezetét, küldjük ki a kertbe, és figyeljük távolról, hogyan tevékenykedik. Katalin egyszer egy érdekes kísérletet is elvégzett az óvodájában: kivitték a teremből az összes játékot, és kíváncsian várták a gyerekek reakcióját. A hatás őket is meglepte. A kezdeti elkeseredést hamar felváltotta a kreativitás, a gyerekek önfeledten kezdtek játszani egymással, nem volt többé hiszti és verekedés sem.
 

A szabadsággal természetszerűen jár együtt, hogy ne féltsük túl a gyerekeket!

Sok szülő fél a vizezéstől, sarazástól mezítláb járásról – hogy az olyan "szörnyűségeket", mint például a fára mászás, ne is említsük. Pedig a gyereknek semmi baja nem lesz attól, ha megismeri a környezetét és ennek során vizes vagy piszkos lesz. Ne féltsük a természettől és annak megismerésétől!

Ami pedig az anyai jólétet illeti, néha nyugodtan vegyünk ki szabadságot.

Se a gyereknek, se az apának nem jó, ha anyuka mártírt játszik, és úgy tesz, mintha a család és a gyerekek dolgait egyedül ő lenne képes menedzselni. Ha ez a korábbi rossz beidegződések miatt esetleg valóban így is van, itt az ideje változtatni! A férjnek és a gyerekeknek is rengeteg haszna van belőle, ha az apa aktív részese, és nem csupán távoli megfigyelője a fejlődésüknek. Ma már szerencsére egyre többen fedezik fel (újra) az apák pótolhatatlan szerepét a gyereknevelésben.

A lényeg tehát, hogy kövesd a szíved, és ne vedd magadat túl komolyan. Ha anya és apa rendben van, bárhogyan is alakuljon az élet, a gyereknek is jó lesz.

Indexkép: libreshot.com