- Anyu, csak egy Túró Rudit vegyünk!
- Nem.
- De légyszí!
- Na jó...

Tegye fel a kezét, aki gyermektelenként nem csóválta a fejét helytelenítően, amikor ilyen jelenet fültanúja volt a boltban. És ezek közül ki az, aki már maga is szülővé válva pont ugyanígy reagált a nyaggatásra? Na ugye...

Ennyi rossz, következetlen szülő lenne közöttünk? A jó szülő nem meggyőzhető? Vagy pont ellenkezőleg, a jó szülő lehetőségéhez mérten teljesíti a gyermeke vágyait? A megoldást - mint minden esetben - valahol középen kell keresni.

Ranschburg Jenő azt írja, a demokratikus családokat az különbözteti meg az autoriterektől - ahol alapelvárás a feltétel nélküli engedelmesség -, hogy az előbbiekben a szabályok többsége alkuképes. Ez azt jelenti, hogy a gyermek a családban olyan pozíciót foglal el, amelyben kívánságait kifejezheti, és azt szülei, amennyire lehetséges, figyelembe veszik.

Ez nem azt jelenti, hogy a demokratikus családban élő gyermeknek nem kell szót fogadnia. Kell neki, hiszen léte, biztonsága a szüleitől függ. A szabályok azonban, amelyekhez alkalmazkodnia kell, rugalmasak, az adott helyzethez igazodnak.

Vegyünk például egy klasszikus konfliktusforrást: az esti lefekvést. Kilenc óra van, a gyereknek már ágyban lenne a helye, de ő - állítása szerint - még nem álmos. Hogy mennyire ragaszkodjunk ennek ellenére a lefekvéshez, függ attól, hogy másnap kell-e korán kelni, hogy nekünk magunknak van-e olyan dolgunk még este, amit a gyerektől nem tudunk elvégezni, és hogy - főleg kisebb gyerekek esetében - mennyire vagyunk biztosak abban, hogy valójában álmos ő, csak tagadja. Ha ilyenkor elhangzik a jól ismert kérés - "Még egy kicsit hadd játsszak!" -, nem feltétlenül az a jó szülő, aki ennek automatikusan ellentmond. Ha belemegyünk abba, hogy öt percig még tarthat a játék, de utána tényleg lámpaoltás, azzal a gyereknek is engedjük, hogy lelkileg ráhangolódjon a lefekvésre.

A szülő felelőssége azonban, hogy az értelmes egyezség nem csapjon át szükségtelen, vég nélküli alkudozásba. Ha öt percet engedélyeztünk a gyereknek, abból ne legyen tizenöt. Ha a kamasz kijárta, hogy fél órával később jöhessen haza, ne nézzük el, ha másfél órával később esik be az ajtón.

Fontos azt is leszögezni, hogy vannak olyan szabályok, amelyek nem alkuképesek. A családi szokások, értékrendek döntik el, melyek azok a dolgok, amelyekből nem engedünk. Alapvető, hogy a testi épséget érintő kérdésekben nincs apelláta: utazáskor kötelező beülni az autósülésbe, nem mászunk fel a szekrény tetejére, és nem megyünk ki szandálban hóembert építeni.
Ugyanígy lehetnek olyan családi szabályok, amelyeken nem vagyunk hajlandóak változtatni: van, aki a csúnya beszédet nem tűri el, más szigorúan limitálja a kütyüzést vagy az édességfogyasztást, megint más számára a közös vacsora szent dolog, amelyről nem szabad elmaradni. Vizsgáljuk meg, ezek közül melyek azok, amelyek tényleg fontosak nekünk, a többihez viszont nem kötelező körmünk szakadtáig ragaszkodni pusztán a következetesség vagy a tekintély megóvása jelszavával.

A túlzott szigorhoz hasonlóan azonban a végletes engedékenység sem célravezető. Ha mindenki számára megfelelő kompromisszum kötése helyett egyre csak engedünk és engedünk, azzal nem csak azt érjük el, hogy csatatérré válik az otthonunk, hanem azt is, hogy gyermekünk felnőve sem fogja tudni megkülönböztetni a szigorú szabályokat az alkuképesektől.
Míg a túlzottan merev családokban felnőtt emberekre leselkedő legnagyobb veszély az, hogy képtelenek csapatban dolgozni, mert csak a parancsolást és az engedelmeskedést ismerik, addig a túl laza nevelés eredménye egy olyan fiatal lesz, aki azt hiszi, minden szabály áthágható. Manapság főleg ez utóbbi szokta a problémát jelenteni.

A cél tehát egy olyan felnőtt nevelése, aki úgy tudja érvényesíteni az érdekeit, hogy közben másokét is megtanulta tisztelni, és felismeri azokat a helyzeteket is, amelyekben nincs más alternatíva, mint az előírás követése.

Indexkép: pixabay - rickey123

betöltés...