Amikor kényes téméhoz érünk, szeretünk a szavak mögé bújni. Azt hisszük, a téma súlyossága enyhíthető, ha új szót keresünk rá. Az annak idején használt “fogyatékos” szó helyettesítésére is sok szó jött és ment: diszfunkciós, mozgássérült, mozgásban akadályozott. Ma a tolókocsi helyett a kerekesszék szót használjuk. Aki nem mozgásserült, az normál volt egy ideig, de azt felváltotta az ép mozgású, vagy a tipikus kifejezés.

Mikor lehetőségem nyílt egy óvodát alapítani, elhatároztam, hogy én nem fogok “játszani a szavakkal”, és az éppen divatos inkluzív szót használni, hanem maradok a szerintem egyértelműbb “integrált” kifejezésnél. Úgy gondoltam, ez a szó éppen a valósagot takarja: mozgássérült gyerekeket készülök integrálni ép mozgású társaik közé. Az előkészületek majd’ két évig tartottak. Végül 2010 szeptemberében elindult a Pillangó Óvoda, 20 ép mozgású és 5 mozgássérült, de ép értelmű gyermekkel. Konduktorként a mozgássérült gyermekek fejlesztéséről én gondoskodtam, csakúgy mint az óvoda vezetéséről.

Az indulás előtt több szülő is aggodalmát fejezte ki. Mi lesz, ha a mozgássérült gyerekek több figyelmet kapnak, mint az én gyerekem? Elég “erős” lesz az óvoda ilyen körülmények között? Vajon megkapják a megfelelő fejlesztést az ép mozgású gyerekek is?

Az első hetekben a gyerekeket szemmel láthatólag zavarta mozgássérült társaik korlátozottsága. Kérdéseket tettek fel az óvó néniknek, hogy Janka miért nem tud járni, Marcinak miért folyik a nyála és miért nem használhatják Milán járókeretét tűzoltó autónak, amikor épp úgy néz ki. Elkérték a botokat, járókereteket, és azt játszották, hogy ők is mozgássérültek. Aztán eltelt két-három hét, és vége lett. A botok nem voltak érdekesek többé, megszűntek a kérdések. Barátságok kezdtek kialakulni mozgássérült és ép mozgású gyerekek között, és játék közben maguknak kellett megoldást találni egy-egy helyzetre.

Barni az egyik legenergikusabb, legmozgékonyabb kisfiú volt a csoportban, és a legjobb baratjának Zakit választotta, aki csak lassan, és két botra támaszkodva tudott járni. Egyik délután otthon elmesélte, hogy az udvaron Zakival birkózott. Hűvös, őszi nap volt, így anyukája felkapta a fejét:

Beledöngölted Zakit a sárba??? – Barni meghökkent. – Dehogyis! Nekitámasztottam a kerítésnek.

Manna anyukája megkérdezte: - Milyenek a mozgássérült gyerekek?

Aranyosak. Csak vigyázni kell, hogy ne lökjük meg őket. – volt a válasz.

Természetes volt, egy-egy kirándulás alkalmával egy barát kerekesszékét tolni, vagy vinni a táskáját. A szülők kétségei is szertefoszlottak. Megértették, micsoda nagyszerű lehetőséget kaptak gyermekeik arra, hogy megtanulják: nem vagyunk egyformák, és ez nem feltétlenül zavarba ejtő. Mi úgy nőttünk fel, hogy alig volt kapcsolatunk, tapasztalatunk mozgássérült emberekkel, ezért gyakran zavarban vagyunk, ha az utcán, buszon, vagy bárhol találkozunk egy mozgáskorlátozott emberrel. A Pillangó Óvodában néhány hónap múlva a gyerekek már azt is megtanulták, hogy mikor kell segíteni, és mikor jobb ha inkább hagyjuk, hogy maga oldja meg a problémát egy-egy kis mozgássérült társ.

Az első év végére rá kellett jönnöm, hogy a Pillangó Óvoda nem integráló, hanem inkluzív. És arra is, hogy a különbség óriási. Mi nem beillesztettük a gyerekeket a csoportba, hanem belefoglaltuk. Egy inkluzív közegben ugyanis megszűnik a nagyfülű, hosszúhajú, járni tudó vagy járni nem tudó fogalma. Csak a gyerek marad, aki a személyisége, és az élete területein tart valahol, ki itt, ki ott, és mi, a közösség (az óvónő, a konduktor és gyerek társak) segítjük abban, hogy a következő lépcsőfokra léphessen.

Ahogy az egyik kislány mondta: “Mindenki másban ügyes, van aki szépen énekel, de nehezen rajzol, van aki gyorsan fut, de lassan számol. Van akinek járni nehéz, de mindenki igyekszik, és ezért bátoritani kell egymást. Az azonban biztos, hogy együtt játszani jó!” 

A „Keressük a legkreatívabb magyar gyermeknevelő szakembereket!” pályázatra beérkezett cikk.